Nagy Károly örökösei
– Egy valódi unió polgáraként elképzelhetetlen számomra, hogy 27 különböző ország, a rengeteg eltérő kultúra és nyelv hogyan képes együttműködni – mondta elismerően, de őszinte csodálkozással. – Na, igen – ennél értelmesebben nem tudtam fogadni bóknak szánt mondatait, mert amikor korábban az euróválságról kérdezett, és magyarázni kezdtem, láttam, hogy már az első európai intézmény neve hallatán, húsz másodpercen belül feladja.
Nem az ő hibája, mi, európaiak is így vagyunk vele. – Húsz év múlva a leggazdagabb országok klubjának, a G8-nak az Egyesült Államok, Kína, India, Japán, Brazília, Oroszország, Mexikó és Indonézia lesz a tagja, és egyetlen európai ország, még Németország sem fog odaférni az asztalhoz – kongatta meg a vészharangot a zöldpárti Daniel Cohn-Bendit és a liberális Guy Verhofstadt az európai föderalizmus mellett érvelő, kilenc nyelven megjelent Európáért! című pamfletjükben. A politikai válsággá fajult gazdasági krízis rámutatott: Európának rendeznie kell a viszonyát önmagához.
Alapvetéseket kell megfogalmazni, miközben a kormányok a túlélésért, a polgárok a megélhetésért küzdenek. Mit akar Európa a világban, és milyen áldozatokat hajlandó hozni ezért? A gond az, hogy senki sem érzi igazán feladatának ezeket a kérdéseket megválaszolni: a nemzetállami kormányok a saját állampolgáraiknak tartoznak elszámolni, az európai intézmények nincsenek feljogosítva ilyen döntések meghozatalára, az európai polgárokat pedig, félő, nem érdekli sem a kérdés, sem a válasz.
A piacok nyomása, a gazdasági válság azonban katalizátorként indította be az Európai Unió tatarozását. Ötletek, javaslatok repülnek jobbról-balról, és van, ami meg is ragad a tagállamok vezetőinek tárgyalóasztalán. Az unió vezetői, azaz a tagállamok irányítói úgy tűnik, mostanra belátták: a szorosabb integrációnak nincs igazi alternatívája. De nehéz elvárni, hogy a szuverenitás további elemeiről önként mondjanak le. Ezért marad a tyúklépésben haladás.
A leggyorsabban a monetáris unió egyoldalúságát kell(ett) kezelni. Az euró megalkotásánál pontosan tudták, hogy hiányzik az egységes szerkezet – például a közös költségvetés – a közös valuta mögül, ezekről nem sikerült lemondani, és megegyezni a tagállamoknak. Abban reménykedtek, hogy majd később a kényszer megszüli ezeket. Nem így történt, sőt a szabályokat Németország és Franciaország szegte meg először. A hathatós kényszer, úgy tűnik, mára a közös valuta megszűnésének fenyegetése.
Az Európai Tanács állandó elnökének, Herman Van Rompuynek vezetésével összeállított jelentés emiatt próbál útitervet adni a következő tíz évre: pénzügyi, költségvetési, gazdaságpolitikai és politikai unióról beszél, aminek építőelemeit elvileg decemberben el is fogadják majd a tagállamok. Ahogy mi, magyarok is tapasztaljuk, a költségvetés már nem magánügy. A szorosabb gazdasági együttműködésnek azonban akkor lenne igazán értelme, ha nagyobb lenne a közös uniós költségvetés, ami most a közös bruttó nemzeti jövedelemnek (GNI) mindössze egy százaléka.
Tekintve azonban, hogy előfordulhat, alig egy hét múlva még ebben sem tudnak megegyezni az állam- és kormányfők, a közös pénzügyminiszterről, közös kincstárról szóló további elképzelések korainak bizonyulhatnak. Az látszik, hogy a gazdasági unió alapvetően német ízlés szerint alakul. Nem csoda, ha leegyszerűsítve akarunk fogalmazni, mindenki, még Párizs is a németek pénzére hajt. Ők pedig garanciákat akarnak, és beleszólást.
Pénz és hatalom együtt mozog, így a politikai felhatalmazás, a demokratikus kontroll kérdése szülte a legradikálisabb ötleteket. Szeptemberben, Guido Westerwelle német és Radoslaw Sikorski lengyel külügyér vezetésével 11 uniós külügyminiszter állt elő egy közös tervezettel arról, hogyan is kéne átalakítani az EU-t.
Eszerint a jelenleg javaslattevő-végrehajtó szerepkört ellátó Európai Bizottságnak kormányként kell működnie, melynek vezetőjét akár közvetlenül is választhatnák az európaiak; a most legfőbb döntéshozó testületnek, a tagállamok kormányaiból álló tanácsnak „felsőházzá” kéne átalakulnia; a közvetlenül választott alsóháznak (a jelenlegi Európai Parlamentnek) pedig jogszabály-kezdeményező jogkörrel is rendelkeznie kell – írták francia, spanyol, olasz, holland, osztrák, belga, portugál, és luxemburgi kollégáikkal együtt.
Ezeknek az elképzeléseknek a jövőbeli megvalósulását majdnemhogy tényként kezelte Angela Merkel német kancellár, amikor a múlt héten az EP-ben járt. – Nem szabad megriadnunk a szerződésmódosítástól –mondta az EU-ban minimum Pandóra szelencéjének számító jogi szövegről. A szelence felnyitására azonban feltehetően ő sem vállalkozik a jövő őszi választási megmérettetés előtt.
A közös hadsereg, közös katonai kapacitások kiépítése, és a hathatósabb közös külpolitika is egyre gyakrabban felbukkanó gondolat. Az utóbbiban Westerwelléék papírja szerint a többségi döntéshozatalt kell megvalósítani, hogy a briteknek ne lehessen vétójuk. Ez csak az egyik jele annak: a britek EU-val folytatott viszonyát rendezni kell. David Cameron kormányfő az unióról szóló referendum beígérésével kiengedte a szellemet a palackból, és nem tud mit kezdeni vele. Pártja szélsőségesen EU-ellenes szárnyához meglepetésre a Munkáspárt is csatlakozott legutóbb, amikor közösen követelték Camerontól, ne engedje növekedni az EU-s költségvetést.
Ez a fajta opportunizmus – mutatnak rá német újságírók – elképzelhetetlen lenne Németországban. Ugyanakkor ott sem világos, hogy szociáldemokrata győzelem esetén az SPD menynyire maradna Európa-párti a választások után. – Európa úgy épült, hogy elrejtse a német erőt, a francia gyengeséget, és e kettő között az angolok lavírozzanak. Ez a képlet felborulni látszik – magyarázta nemrég egy magas rangú brüsszeli tisztségviselő.
A politikai pártcsaládokban mindenki 2014-re, a következő EP-választásokra figyel. Ez lesz az első alkalom, hogy a nagy tömörülések még a szavazás előtt megnevezik jelöltjüket az Európai Bizottság élére. A szocialisták részéről esélyes, hogy Martin Schulz, az EP német elnöke harcolja ki magának a posztot. A konzervatív néppárti oldalon Donald Tusk lengyel kormányfő nevét hallani, de sok a kétely vele kapcsolatban. Brüsszelben többen abban bíznak: a bizottság élére egy José Manuel Barrosónál bevállalósabb, konfrontatívabb politikus kerül, aki meg tudja regulázni a tagállamokat. Ez a választás lesz az igazi mércéje annak is: valójában mekkora politikai erővel bírnak az euroszkeptikusok, és mekkora esélye van egy valódi európai politikai közeg kialakításának.
– Illúzió, hogy a szuverenitást a nemzetállam védheti meg – állítja Cohn-Bendit és Verhofstadt. Érveik szerint értelmetlen a politikai döntéshozatalt nemzetállami szinten erőltetni, amikor a gazdasági és a pénzügyi világ nincs tekintettel az országhatárokra. De hiába szórnak liberális-zöld össztüzet a nemzetállamokra, ezt az ízig-vérig európai találmányt nem olyan könnyű levetnie magáról a kontinensnek. Az Európai Unió önmagához képest rengeteget változott az elmúlt években, még ha ez külső megfigyelő számára értelmezhetetlen, illetve elképesztően lassú is. Kérdés, hogy ezek a változások bizonyulnak-e annyira gyökeresnek, tudnak-e akkora politikai lendületet generálni, hogy az Európai Unió a XXI. században is működőképes maradjon.
Brüsszel, 2012. november
