Kína: rizikó kizárva
Talán, mert fiatalabbak voltak, talán, mert formálisan képzettebbek voltak, mindenesetre hozzájuk képest kezdték el konzervatívnak emlegetni a kimenő vezetést. Nem sok igazolódott ezekből a feltevésekből, de a helyzet most is hasonló. Most általában az a vélekedés, hogy ez az új vezetés a politikai reform gárdája lesz, amiről elődeik csak beszéltek, azt majd ők végrehajtják. Pedig óvatosabban kellene bánni ezzel az egésszel.
A kínai politikai szisztéma úgy van kialakítva, hogy igyekszik a kockázatokat a lehető legminimálisabbra szorítani, s még a nem létező kockázatokra is részletes forgatókönyv áll a rendelkezésükre. Meglepetés tehát kizárva, miközben egy olyan politikai reform, amilyenre mi gondolunk ezt a kifejezést hallva, igazi meglepetés lenne.
Igaz, a kongresszus előtt készült egy szélesebb körű felmérés a nagyvárosi kínaiak körében, amely azt hozta ki, hogy nyolcvan százalékuk támogatja a politikai reformot. Mi több, a kimenő vezetés legfényesebb csillaga, Wen Jiabao miniszterelnök is arról beszélt egy hónappal ezelőtt, hogy a politikai reformok jelentik a jövőben a stabilitás legfontosabb elemét. Igen ám, csak itt a felénk szokásosnál nagyobb erővel vetődik fel az a kérdés, hogy mire gondolt a szerző, amikor leírta a politikai reform kifejezést.
Hu Jintao a kongresszusi beszámolójában elmondta, hogy Kínában sosem fogják bevezetni a nyugati politikai szisztémát. Nagy meglepetést ez nem okozott. Korábban egyszer már egy cikkében hosszabban értekezett a „nyugatosodás” veszélyeiről, amely alatt csak a politikai változásokat értette, szót sem ejtve életmódbeli kérdésekről. Mi lenne akkor a politikai reform?
Wen említett nyilatkozata egy viszonylag stabilan megragadható környezetben hangzott el. Éppen Bo Xilai előtt voltunk egy nappal, s önmagában az is meglepő volt, hogy erről nyilatkozott. Viszont veszélyként egy potenciális „kulturális forradalomról” beszélt. S itt azért nagyon összekeverednek, s össze is keverhetők a dolgok. Bo Xilai feleségének gyilkossága révén nemcsak belekeveredett egy zűrös, erősen büntetőelemeket is tartalmazó ügybe, hanem fellebbentek életének olyan aspektusai, melyeket a nepotizmus ernyője alá lehetne összegyűjteni, s úgy elvileg éles ellentétben állnak a kommunista párt ideáival.
Minek következtében gondolhatjuk, hogy az ennek kapcsán emlegetett politikai reformok a nepotizmus, vagy valamivel szűkebben a korrupció ellen születhetnének meg. Hu most a kongresszusi beszédében is kulcskérdésnek nevezte a korrupció letörését, jellemzően anélkül, hogy különösebben új eszközállomány vagy megközelítés körvonalait vázolta volna fel.
Viszont Bo Xilai a publikum szemében éppen a korrupció elleni kérlelhetetlen küzdelem szimbóluma volt. Az úgynevezett Chongqing-modell, ami a nevéhez fűződött, éppen a lélegzetelállító fejlődés és a régi puritán kommunista ideák kombóját igyekezett megtestesíteni. A Wen által emlegetett szükséges politikai reformok ez utóbbi ellen is szerveződnének. Bo már azzal is okot adott másoknak az ellenkezésre, hogy a kommunista ideákhoz régi emlékeket idéző külsőségeket és rítusokat adott. Persze az igazi csapás az volt rá, hogy a felesége gyilkossága nyomán kiderült nepotista való korrumpálta ezeket az egyébként igen széles körben rezonáló puritán ideákat.
Vagyis jól érzékelhetően a „politikai reform” olyan ideológiai konstrukció, mely szeretné távol tartani a közélettől, a párttól és az adminisztrációtól mindazt, ami egy újabb „kulturális forradalom” irányába mutathat, s mindazt, amit mi a nepotizmus kifejezéssel írunk le. S amikor ez a mag megvan, akkor ahhoz már könnyedén kapcsolhatók a jó kormányzásra, a hatékony döntéshozatalra, s az érdekek megfelelő csatornázására irányuló hagyományos törekvések. Bár a Kínai Kommunista Párt dokumentumainak megfejtése, értelmezése külön tudomány, egy ilyesféle „politikai reformnak” a folyamatos intézkedésekké és struktúrákká való alakítása az új vezetés egyik védjegye lesz.
Lehetett volna a régié is, de azok az események, amelyek ezt érthetővé tették a szélesebb tömegek előtt, a ciklus vége felé estek meg, s akkor már nem lehetett belőle kínai értelemben vett teóriát faragni. Nem mellesleg az a teória, amellyel Hu Jintao jut be a történelembe és az alapdokumentumokba, az úgynevezett Tudományos Fejlesztés, vagy a Fejlesztés Tudományos Szemlélete, az addigra már komplett volt. Hogy ez mi, annak jelentősége nehezen ítélhető meg.
Természetesen „ideológiailag jól képzett” kínai káderek nagyon precízen el tudják magyarázni, mik azok a Maói Gondolatok, micsoda Deng Xiaoping Elmélete, mi az a Három Képviselet, s mi az a Fejlesztés Tudományos Szemlélete. Ezek azok az ideológiai csomagok, amelyek a kínai vezetés különböző nemzedékeinek hozadékai, s melyek ezekkel a tömör elnevezésekkel szerepelnek a népköztársaság és a párt alapdokumentumaiban. Ha az egész listát nézzük, akkor az egy meglehetősen heterogén valami. Mao csomagja inkább a politikáról való gondolkodás módszertanára, Dengé a társadalommal való bánás megközelítésére vonatkozik.
A Jiang-féle Három Képviselet – ha akarom – szakítást jelent mind a társadalom, mind a párt korábbi osztályalapú megközelítésével, s ez a Fejlesztés Tudományos Szemlélete pedig – ha jól értem – már a nem osztályalapon felfogott társadalom kívánatos vezetési és működési elveire vonatkozik. Hu korábban próbálkozott a „harmonikus társadalom” középpontba állításával, s ez a kifejezés mindig kíséri is a Fejlesztés Tudományos Szemléletét, de talán azért nem lehetett önmagában jó, mert nem sugallt semmit annak eléréséről és fenntartásáról.
S ha valójában valaki képes belefúrni ebbe az ideológiai páncélt viselő gondolatba, az juthat a legközelebb a „politikai reform” megfejtéséhez. A „tudományos szemlélet” valójában a népén túli, különös érdekekre való hivatkozást zárja ki, vagy legalább relativizálja, ami a politikai építmény érdekek szerint való szerveződését zárja ki legalábbis primer szinten. S innen jöhet a politikai reform.
