Mozdulni pedig most ugyanolyan nehéz lenne, ezért az amerikai külpolitika következő négy évében feltehetőleg az elnök első ciklusának programját folytatja majd – legfeljebb kisebb hangsúlyeltolódásokkal. Obama négy évvel ezelőtt megörökölt két háborút. Irakból azóta kivonultak az amerikai katonák, ám Afganisztánba először még erősítést is kellett küldenie, csak utána lehetett a hazatérésen gondolkodni, amit jelenleg 2014-re terveznek.

Obama egyik legnagyobb kudarca is azt mutatja, hogy néha még a kívülről aprónak tűnő iránymódosítások is nehézkesek: 2009 januárjában a frissen beiktatott elnök első lépése a guantánamói fogolytábor bezárásának kezdeményezése volt. Ám a létesítmény ma is működik, szeptemberben még mindig 167 fogoly raboskodott ott. Mégis, Obama jelentős változást is tudott hozni az amerikai diplomáciában. Míg a hazai közönségnek továbbra sem mond (mert politikai okokból nem is mondhat) mást, mint azt, hogy az Egyesült Államok kivételes ország, a világ vezető hatalma, külföldön már más szavakat használ.

Ezekben a beszédeiben az elnök visszatér a multilateralizmushoz, vagyis ahhoz, hogy a közös célok érdekében közösen kell cselekedni, Amerika nem ronthat ajtóstul a házba. Ez volt a Romney-kampány által az elmúlt hónapokban „bocsánatkérő túraként” reklámozott beszédek sora. Az országhatárokon belül ez valóban nem hangzik jól, külföldön viszont helyreállította Amerikának a Bush-években megtépázott tekintélyét.

„Ez egy másfajta vezetés, mint amiről Amerika ismert, mert azon a két ki nem mondott gondolaton alapul, hogy egyrészt Amerika relatív hatalma csökken, miközben olyan riválisok, mint Kína, felemelkednek, másrészt azon, hogy az USA-t a világ sok részén bírálják. Érdekeink védelme és eszményeink terjesztése ezért nemcsak haderőt, hanem diszkréciót és szerénységet is igényel” – írta még a választások előtt a The New Yorker magazin. A szerző, Ryan Lizza el is nevezi ezt Obama-doktrínának, melynek lényege egy fehér házi forrása szerint a „háttérből vezetés”.

Azaz, ha az Egyesült Államoknak érdekében áll, akkor hajlandó egy nemzetközi koalícióban akár vezető szerepet is vállalni. Ennek első példája Lizza szerint a Kadhafi-rezsim elleni összefogás volt. A líbiai légtérzárral kapcsolatos feladatok jelentős része ugyanis az amerikaiakra hárult, ám nem vállalták magukra az egész akciót, és nem tetszelegtek az egyedüli megmentő szerepében. Annak, aki emiatt gyengekezűséggel vádolná az elnököt, csak annyit válaszolnak: Oszama bin Laden. A terroristavezér halott, Obama maga adta ki a parancsot az akció megindítására. A pakisztáni–afganisztáni határon folytatott drónháború, a célzott támadások pedig megtizedelték az al-Kaida vezetését.

A gazdasági szankciók mellett titkos harc folyik Irán atomprogramja ellen is. A Stuxnet nevű vírussal az amerikai és az izraeli kormány új fejezetet nyitott a cyberháborúban: szoftverrel okoztak fizikai kárt az urándúsító centrifugákban a natanzi erőműben. A vírus túlpörgette a centrifugákat, amelyek ettől használhatatlanná váltak. Utóbbi két program minden bizonnyal a következő négy évben is folytatódni fog valamilyen formában. Ám komoly kérdéseket is felvetnek, amelyeket a közeljövőben meg kell oldania az amerikai kormányzatnak. A dróntámadások és a cyberháború egyaránt a „szürke zónában” működik, Washington hivatalosan el sem ismeri létüket.

Csak kiszivárogtatásokból, sajtóértesülésekből tudni róluk. Elsősorban azért, mert jogilag is ingoványos terület mindkettő: nem szabályozzák törvények vagy egyezmények egyik „hadszínteret” sem. Ezt pedig hamarosan orvosolni kell, mert amint más országok kezébe is hatékony cyberfegyverek kerülnek, már az Egyesült Államoknak sem lesz érdeke, hogy korlátlanul folyjanak az összecsapások az informatikai világban. Ez persze csak egyetlen feladat abból a tömegből, amelynek megoldását ismét Amerikától, illetve Barack Obamától várja a világ. A külpolitika az elmúlt hónapokban háttérbe szorult az elnök teendőinek listáján.

Ám most, a választások végeztével ismét előkerült a The New York Times szerkesztőségi cikke által „kimeríthetetlennek” nevezett lista a feladatokról. Meg kell állítani a nukleáris fegyverek terjedését, és aktívan tenni azért, hogy egyre kevesebb ilyen legyen a világban. Ehhez persze együtt kell működni Moszkvával. Irán atomhatalmi törekvéseit is meg kell akadályozni, de lehetőleg fegyveres konfliktus nélkül. A lap szerint elkerülhetetlen lesz, hogy ennek érdekében közvetlen tárgyalások legyenek Washington és Teherán között a témában. Ki kell hozni az amerikai katonákat Afganisztánból.

Tovább kell harcolni az al-Kaida ellen. Ki kell dolgozni a megfelelő hozzáállást az arab tavasz során függetlenedett új országok frissen választott vezetőihez. Szíriában továbbra is véres harcok dúlnak, ami választ igényel, ám újabb háború, illetve csapatok küldése nélkül. És persze ott a kérdés, amelyet már a sokadik amerikai elnök nem tud megoldani a hatalmas várakozások és a számtalan próbálkozás ellenére sem: az izraeli–palesztin konfliktus.

Két téma azonban olyan fontos, hogy messze kiemelkedik a hosszúra nyúlt listából. Ezek nemcsak egy-egy térség, hanem az egész világ képét átformálhatják, ráadásul hosszú évtizedekre. Ha ezekben a kérdésekben a következő négy évben Obama jelentős előrelépést tesz, azzal maradandó nyomot hagy a világpolitikában. Az egyik ilyen a Kínához fűződő viszony. „A világnak az elkövetkezendő évtizedeit meghatározza az amerikai–kínai viszony” – mondta Jon Huntsman, Barack Obama egykori pekingi nagykövete a múlt hónapban egy washingtoni beszélgetésen, melyen lapunk is részt vett. A republikánus politikus szerint kulcsfontosságú, hogy a jelenlegi vezető hatalom, az Egyesült Államok milyen választ fog adni a következő szuperhatalom, azaz Kína felemelkedésére. „Nem az a kérdés, a következő elnök hogyan áll hozzá Kínához, hanem hogy hogyan dolgozik vele együtt”, fogalmazott a diplomata.

A másik kényes, ám annál fontosabb téma a klímaváltozás. Barack Obama már 2008-ban, a demokrata párt elnökjelölését elfogadó beszédében ígéretet tett arra, hogy átfogó szabályozást hoz létre a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére, ám ebből nem lett semmi. Bele sem kezdett, hogy ezt átvigye a 2010 után republikánus többségű kongresszuson. Az idei elnökválasztási kampányban gyakorlatilag nem volt téma a klímaváltozás. November 7-én hajnalban elmondott győzelmi beszédében azonban ismét azt ígérte – igaz, csak egyetlen rövid mondatban –, hogy lépéseket tesz a kérdésben.

A klímavédelmi szabályozás ellenzői szerint egyetlen ország, a többiek együttműködése nélkül, semmit sem tud tenni az egész bolygó megmentéséért, ahhoz összefogásra van szükség. A fejlődő országok pedig, amelyek százmilliókat próbálnak épp kiemelni a szegénységből, nem fogják feladni a széntüzelésű erőműveiket, illetve nem fogják tudni meggyőzni izmosodó középosztályukat, hogy ne vegyenek hűtőt vagy autót. Ám az Egyesült Államoknak csökkenő globális szerepe ellenére továbbra is hatalmas befolyása van. Ha élére áll a klímaváltozás elleni harcnak, és törvényi szabályozással, illetve technológiai fejlesztéseivel példát mutat, elindíthat egy folyamatot, amelynek a végén akár minden jelentős szén-dioxid-kibocsátó államot rávehet a változtatásra.

Ehhez persze a harcot otthon kell kezdeni, rá kell venni a republikánus honatyákat az együttműködésre. Cass R. Sustein szerint erre akár lehet is esély. A Harvard jogi karának professzora a The New York Times hasábjain azt írja: csak Ronald Reagan példájára kell visszaemlékezni. A republikánus elnök – minden várakozás ellenére – sokat tett az ózonréteg védelméért, amivel a környezetvédők hősévé vált. Persze nem ideológiai alapon lépett, egyszerűen ez volt az olcsóbb. Szakértői ugyanis kiszámolták, hogy az ózonréteget károsító anyagok kivonása a forgalomból még mindig kevesebb kárt okoz, mint az ózonlyuk okozta rákos megbetegedések kezelése.

Sustein szerint mindez igaz a globális felmelegedésre is: az egyre szélsőségesebb időjárás – például a választások előtt egy héttel lecsapó Sandy hurrikán – sokkal több kárt okoz, mint amibe a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése kerül. A republikánusoknak tehát nem kellene más tenniük, mint nagyra tartott elnökük, Reagan példáját követni. Ám ahhoz, hogy Obama felvállalja ezt a hatalmas feladatot, az kell, hogy legyen ideje és energiája messzebbre nézni, mint a napi politikai csaták, amelyeket meg kell vívnia a Fehér Házban, írja David Remnick, a New Yorker főszerkesztője véleménycikkében.

„A globális klímaváltozás elég lassú folyamat ahhoz, hogy a politikai rendszerek figyelmen kívül hagyják” – írja a New York Review of Books. Márpedig az újraválasztott elnöknek egy ideig nem lesz ideje nagy ívű külpolitikai kérdésekkel foglalkozni, globális jelentőségű problémákkal pedig még kevésbé. Jelenleg azt a nagyon prózai válságot kell kezelnie, hogy fontos kül- és biztonságpolitikai emberei helyére újakat kell találnia. Külügyminisztere, Hillary Clinton már korábban is jelezte, hogy a következő ciklusban már nem vállalja a feladatot. A posztra John Kerry szenátort, egykori elnökjelöltet, illetve Susan Rice ENSZ-nagykövetet tartják esélyesnek Washingtonban.

Utóbbit azonban máris „darabokra szedték” a republikánusok, mivel napokig tartotta magát ahhoz a véleményéhez, hogy a líbiai konzulátus elleni támadás, amelyben a nagykövet is életét vesztette, a Mohamed-film elleni spontán tüntetésből alakult ki. Folytonosságot a CIA-t, azaz a hírszerzést vezető David Petraeus jelenthetett volna a kormányátalakítás felfordulása közepette. Ám ő egyre jobban belegabalyodik a félrelépése okozta botrányba, amely immár az afganisztáni katonai vezetőkig is elér.

Az éghajlatváltozás megállítása helyett egyelőre tehát bizalmi emberei szexbotrányaival kell törődnie az elnöknek – a történelmi babérokra pályázó Obama valószínűleg nem így tervezte második elnöki ciklusának kezdetét. Ám a január végi beiktatásig hátralévő több mint két hónap talán elég lesz rá, hogy rendbe szedje csapatát, és elkezdje beváltani nemcsak az amerikai választóknak, de a világnak tett ígéreteit is.