Jó időzítéssel, egy héttel a pártkongresszust megelőzően tette közzé az államtanács alá tartozó agytröszt, a Kína Fejlesztési Kutató Alapítvány azt az állásfoglalását, miszerint azonnal meg kell kezdeni az 1979-ben hozott gyermekszülési korlátozás lazítását. 2015-ig valamennyi családnál engedélyezni kell a két gyereket, sőt 2020-tól akár teljesen szabaddá kellene tenni a gyerekszülések számát. A jelentésből a Xinhua hírügynökség hangsúlyozta, hogy az egykepolitikáért „Kína hatalmas politikai és szociális árat fizetett, állandó konfliktusokat és nemi egyensúlytalanságot eredményezett, s ami a legsúlyosabb, hogy hosszabb távon a társadalom drámai elöregedésével fenyeget”.

1980-ban Kínában 22 év volt az életkori egyensúlypont, amelynél a fiatalabbak és az idősebbek aránya egyenlő volt. Mára a mutató 34,5-re nőtt, s a demográfusok előrejelzése szerint, ha nem áll be változás, 2050-ben eléri a 49 évet. Három évtized múlva,miközben csökken a népesség, a 60 éven felüliek száma 400 millióra nő. Ami pedig a „nemi egyensúlytalanságot” illeti, az egy gyerek kényszere közepette az ultrahangos vizsgálatok eredményeként lánymagzatok millióit vetették el, így alakult ki a 119 fiú-100 lány arány.

Tény, hogy „az egykepolitika” eddig is hagyott bizonyos kiskapukat. A családonként egy gyerek a városi lakosság esetében volt alapszabály, vidéken engedélyezték a kistestvért is, amennyiben az első gyerek lány volt. A különféle nemzeti kisebbségek is kivételt jelentettek, miként a városokban is egy ideje engedélyezett a második gyerek, ha mindkét szülő egykének született. Tian Xueyuan, az akadémia jelentésének egyik készítője arra hivatkozik, hogy „az egyke” eredetileg egy nemzedékre vonatkozott, az akkori nehéz gazdasági körülmények közepette.

Ugyancsak változtatásra szorul a szülővároshoz kötött hukou, azaz a tartózkodási engedély rendszere. A gazdasági növekedés az utóbbi kéthárom évtizedben száz-kétszázmillió vidéki embert csábított a városok gyártelepeire, építkezéseire. Ám az 1958-ban bevezetett hukouszisztéma alapján sem nekik, sem a velük költöző családtagoknak nem járt a befogadó városban egészségügyi ellátás, iskola. A hokourendszer valójában belső útlevélként működik, védi a városokban lakók kiváltságait. Ugyanakkor a migráns munkaerő az alapja az olcsó kínai exportnak, ezért a nyolcvanas évektől bizonyos lazításokat bevezettek.

A China Daily egyik október végi cikkében azt sürgette, hogy a hukourendszer módosításával léphetne a helyes irányba a munkaerőpiac mobilitása. Ha százmilliók előtt megnyílna a lehetőség a felzárkózásra a középosztályhoz, az a belső fogyasztás javára válna. Jelenleg Kínában a belső fogyasztás a GDP-nek kevesebb mint 35 százalékát adja. Márpedig az export dinamikájának visszaesése közepette a növekedést (2012-ben 7,5 százalék körüli) csak a hazai fogyasztás gerjesztheti.

A Kínai Tudományos Akadémia által októberben kiadott tanulmány szerint a városi lakosság éves átlagjövedelme 2011-ben háromszorosa volt a vidéki népességének. Ám figyelembe véve, hogy egy paraszt bevételének majd 40 százalékát vetőmagra,műtrágyára költi, akkor ötszörös a különbség. 1997 óta mintegy 26 százalékkal nőtt a jövedelmi szakadék a két társadalmi réteg között – állítja a tanulmány. Ugyanakkor pozitívum, hogy az utóbbi évtizedek rendkívül dinamikus gazdasági fejlődése és a társadalmi mobilitás eredményeként az összlakosságnak immár 52 százaléka városi. A szépséghiba, hogy a statisztika a városi népességhez sorolja a munkavégzés alapján a migránsokat is.

„Hosszú még az út, hogy Kína valóban városias alapúvá váljék” – szögezi le az akadémia tanulmánya. Ugyanis a városiassá váló agrártelepülések egyelőre nem rendelkeznek azokkal az urbanizációs, tehát kulturális és oktatási intézményekkel, amelyek a személyes, illetve a gyerekek fejlődését biztosíthatnák. Ez az elkövetkező öt-tíz év egyik legfontosabb feladata – így a tanulmány, amely eközben elismeri: befolyásos érdekcsoportok is fellépnek a változtatás ellen, mert nem szeretnék elveszíteni az olcsó munkaerőt.