Mit akartok, magyarok?
Ám az „átfogó reformok” nevében bármennyire szívesen kacérkodik is a közvetlen, népi felhatalmazású elnöki rendszerrel, nyoma sincs benne a hitleri nemzetiszocializmus szélsőjobboldali vezéri tömegforradalmának, amely az államot csak a magasabb rendűnek tartott nép, a „Volk” eszméje kényszerű kereteként kezelte.
A nálunk most a parlamentarizmus romjain meghirdetett „nemzeti együttműködés rendszerének” politikai filozófiája még csak autoriter. Egalitárius ígéretei üres szólamok, viszont szavakban kapitalizmusellenes, tettekben polgárellenes, tagadja a „haldokló Nyugatot”, azaz az európai jóléti állam eszméjét, a liberális parlamentarizmust.
Kétségtelen, hogy e parlamentarizmus megérdemli a kritikát, hiszen a modern európai tömegtársadalmak e berendezkedés rengeteg hibáját élesen megmutatták, viszont minden csökevényessége ellenére még mindig a legkedvezőbb keretként szolgál arra, hogy a tőke a közösség hasznára (is) működjön, hogy az individualista önzés és a közösségi szolidaritás összhangját megteremtse.
Európa utóbbi ötszáz éve, a felvilágosodás kora a világtörténelem olyan szakasza volt, amelyben a kapitalizmus, mint különleges fejlődési út mutatkozott meg, s vezette az emberi civilizációt. Ám bármennyire eltolódjon is esetleg a jövőben a világ gazdasági centruma az autoriter társadalmak irányába, az európai nemzetek elhalnának, ha saját történelmi örökségüket radikálisan megtagadnák. A magyar kormányfő ázsiai minták lebegtetésével éppen ezen serénykedik. Amit ebből mind többen érzékelnek: valódi hatalma már semmiféle közszolgálat eszméjének nem felel meg.
Ahogyan Oswald Spengler a római Flaminiust jellemezte: olyan magánszemély, akinek befolyása az egész államra nézve meghatározó egy olyan korban, amikor az állameszme már roskadozni kezd a gazdasági tényezők súlya alatt. Állítjuk, a történelem gyakran ismétli önmagát: a „gazdasági tényezők” – most éppen „az egy a sok közül” gazdasági-pénzügyi válság – súlya alatt roskadozó demokratikus állameszme bizonytalan zűrzavarában ismételten feltűnik a Vezér.
Aztán a demokratikus eszméikkel saját gondolkodásukban, a demokratikus jogaikkal pedig a társadalom működésében rendet teremteni nem tudó polgárok a legdemokratikusabban átruházzák a közhatalom gyakorlását egy „magánszemélyre”, aki a közszolgálat semmilyen eszméjének nem felel meg, mert megbontja, felszámolja a hatalomgyakorlás megosztott egyensúlyát jogilag is garantáló intézményrendszert. A polgár és közössége autonómiáját, szabadságát.
Az utóbbi negyedszázadban Orbán Viktor a radikális liberalizmustól, a radikális parlamenti küzdelemtől jutott el odáig, hogy a politikai harc színterét a parlamentarizmus keretein kívülre helyezze. Hogy metamorfózisának a lényegét értsük, ne csak a fényképeket nézzük, hanem a filmet is lássuk. A fotókat egymás mellé téve csak bambán bámulhatjuk a hajdani radikálisan liberális pártot, s mellette a mai autokrata, jobboldali alakulatot. A már-már szélsőségesen liberális Orbán Viktort, az 1989-es szakállas lázadót, s mellette a mai tekintélyelvű Vezért. A felvilágosodás hívét, s annak megveszekedett tagadóját.
A III. köztársaság jóindulatú gyengeségét jelzi, hogy a Fidesznek és pártelnökének ezt az átváltozását a magyar társadalom hang nélkül elfogadta, sőt 2010-ben nagy többséggel hatalomba ültette. Mégsem az ördög bújt ki a bábból, még csak nem is egy államférfi, hanem egy megbuktatható politikus, aki – Thalész szavaival – többet tud a világról, mint amennyit ért belőle.
A metamorfózis kezdetén, a kilencvenes évek közepén érte Orbánt az első csalódás, amikor az MDF bukásával világossá vált: a magyar konzervativizmus képtelen legalább annyira újjászervezni önmagát, hogy gyökeret verjen a kádári örökséget még mindennapjaiban hordozó társadalomban, amely 1994-ben a fiatal radikális liberálisok helyett inkább Horn Gyula és az MSZMP kényelmesnek tűnő, langyos örökségének illúziója mellett döntött. A Fidesz megkezdte az átváltozást, amellyel letudta magáról a szocialistákkal koalícióra lépő, „áruló SZDSZ” számára nyomasztó árnyékát, hogy aztán 1998-ban betöltse a konzervatív hiátust, a „nyugodt erő” után maradt légüres társadalmi közepet.
A 2002-es bukásból viszont már azt vonhatta le, hogy a gyenge parlamentáris konzervativizmussal nem tudja a hatalomtól távol tartani baloldali ellenfelét, radikalizálódnia kell. Az ellenfélből ellenség, a nemzet ellensége lett, s jogállami kereteket feszegető akciózásával megbénította az ellenfél kormányzásának második négy évét. Megszületett az a jobboldali, autokrata politikai filozófia és országkép, amelyet a pártelnök 2009 őszén kötcsei beszédében tett egészen világossá. Orbánon a liberalizmus és a baloldaliság gyűlölete után eluralkodott a polgári parlamentarizmus megvetése, valamint az a messianisztikus elhivatottság, hogy csak ő ismerte fel, hogyan húzható ki Magyarország az elmerülő Európa mocsarából.
Célja az erővel, gyorsan átszervezett tekintélyelvű ország, a nép életének totális átszervezése az egypólusú politikai erőtérben. Ennyi a film, amelyből a demokratikus oldal csak képeket érzékelt. Mert a szocialisták és a volt szabad demokraták kétségtelen történelmi felelőssége, hogy nem volt elég erejük a liberális parlamentarizmus értékei mentén modernizálni az országot, s így akaratlanul is utat nyitottak Orbán kétharmados parlamenti többsége előtt. Valóra vált Alexis de Tocqueville rémálma, a többség diktatúrája, azé a többségé, amelyet saját gyilkosaként maga a demokrácia segít legálisan a hatalomba.
2010-es parlamenti puccsa után a Fidesz nekifogott a kötcsei látomás valóra váltásának. Az utóbbi két és fél évben nem történt más, mint hogy a parlamenti kormányzás átszervezte a nemzeti jövedelem elosztásának (forrás híján még csak kisebb mértékben megtermelésének) szerkezetét, materiálisan is sújtva a többséget, s a középosztály emlegetésével preferálva a szilárdan mögötte álló másfél milliós hűbéres réteget.
Ezt a szabadpiaci kapitalizmust korlátozó, a polgári társadalmak szolidaritását is megtagadó pénz- és hatalom-újraelosztást szolgálja minden intézkedése az oktatás, a tömegtájékoztatás bedarálásával, a kulturális szféra megszállásával együtt. A társadalom életének teljes vertikumát államosítják, amely folyamat tetején csak hab a liberális parlamentarizmus alapjául szolgáló általános, szabad, titkos és közvetlen választások korlátozása. A rezsim bebetonozásának szándéka.
A szakadék, amelybe az ország belezuhanhat, ha 2014-ben a Fidesz nem bukik meg, sokkal mélyebb és sötétebb, mint azt ma a nemzet vagy akár a politikai szereplők többsége érzékeli. Amennyiben az Orbán-rezsim kormányon marad, úgy a megszokás közönye feledtetheti a III. köztársaság joggal sokat kritizált, de mégiscsak demokratikus, még élő emlékeit, a gazdaságilag preferált réteg stabilizálódhat, az oktatási rendszer pedig kezdheti kitermelni azt az új, kontraszelekciós alapon kiképzett (hiszen a tehetség külföldre menekül) technokrata generációt, amellyel fel lehet tölteni az államigazgatást és az erős állami felügyelet alá került félprivát gazdasági szférát.
Ha az orbáni háborús habitus kicsit korlátozni tudja önmagát, s az államosított köztájékoztatás el tudja hitetni, hogy Európával szemben ez a modernizáció magyar útja, úgy a rezsim nagyon hosszú időre konszolidálódhat. Ezen pedig még az Európai Unió sem tud segíteni, mert maga is olyan nehéz szülés előtt áll, hogy semmi ereje nem marad a kelet-európai hátsó udvar sötétjében demokráciát restaurálni. Egy nemzedéknyi időre szürke hétköznappá válik a kötcsei kánon.
Bármilyen furcsa is, de az, hogy a miniszterelnök a lassú, de módszeres átépítés helyett a demokratikus államcsínyt választotta taktikai eszközül, kényszerré tette a liberális parlamentarizmushoz, a jogállami demokráciához ragaszkodó erők összefogását, bár ennek a kikényszerített összefogásnak a mozgásterét nagyrészt ő diktálja. Először is azzal, hogy miután felszámolta az érdekképviselet és érdekérvényesítés polgári intézményeit, a tiltakozást az utcára kényszerítette, amit tetszése szerint rendészeti kérdésként kezelhet. Másrészt a parlamenti díszletben az utolsó utáni pillanatban is átírhatja a teljes választójogi törvényt, esetleg gazdasági szükséghelyzetre hivatkozva bevezetheti az elnöki rendszert és kormányzást.
Azt is nyilván felmérte, hogy a demokratikus kánon megfogalmazása – ismerve a kényszerből egymás mellé került szereplők karakterét – szinte megoldhatatlan feladat. A kormányfő fizikailag még az épületben, de már régen a parlamenti kereteken kívüli terepen harcol, míg a demokratikus szerveződéseknek belső kényszerből is ragaszkodniuk kell parlamentáris elveikhez. Ugyanakkor, a demokratikus alakzatoknak felül kellene emelkedniük e parlamentáris elvek által is diktált önérdekeiken, mindenekelőtt – választóikkal együtt – elfogadva a társult aktorok átváltozásának, múltban játszott szerepük átértékelésének hitelességét.
Sürget az idő, de új politikai elitet ez a kicsi népesség nem tud gyorsan kiizzadni magából, talán ezért is volt Orbán visszafordíthatatlan ámokfutásos tempója. Marad a régi-új elit, nemcsak a Fidesz, hanem a demokratikus szerveződések oldalán is, viszont sehol nincs az megírva, hogy csak a Fidesz garnitúrája, a demokrata politikusi réteg nem változhat át, ám először is az orbáni rezsim valódi veszélyének és a külső kényszer mértékének a felismerése kellene. Az a metamorfózis, amelyet az együttműködés most megkövetel, legalábbis átmeneti lemondással jár. Azzal, hogy mindannyian bevonulnak a hatalom kényszeréből megszületett parlamenten kívüli politikai ernyő alá, hogy aztán többségben, közösen térhessenek vissza a Házba.
A siker reményét innentől csupa „ha” kíséri. Ha a szabadelvű konzervatívok végre megszervezik magukat. Ha az LMP kellő biztosítékok után belátja, hogy az általa is, az Együtt 2014 által is meghirdetett politikai korszakváltást egyedül nem tudja 2014-ben megvalósítani. Ha az MSZP belátja, hogy a parlamenti kereteken kívüli harcmezőn értelmetlen minden olyan parlamentáris javaslat, mint hogy a kormányt baloldalról kell leváltani. Mert az MSZP megkerülhetetlen párt ugyan, ám könnyen elvakulhat a növekvő bizalmi indexektől, s úgy vélheti, ő maga töltheti be a politikai ernyő szerepét, felmorzsolva ezzel a többiek autonómiáját.
Pedig a társadalom nagy többsége ma még társutasként sem támogatja a szocialistákat, de ha még egyedül többséget szerezne is a következő parlamentben, a Fidesz–Jobbik szövetséggel találná magát szembe. Tarkóján érezhetné a nyolcévnyi kormányzását is megbénító, feltámadásra váró Orbán hideg leheletét. Ugyanakkor megvalósulna az orbáni vészforgatókönyv, a megfagyott parlamentarizmus, a Fidesz–MSZP kétosztatú váltógazdálkodás, nyomában a végeláthatatlan politikai háború, ami a legkevésbé sem érdeke az országnak. Mert egy ilyen parlament nem képezné le a lakosság valóságos érdekviszonyait.
Amit tehát a demokratikus ellenzéki erőknek 2014-ben a választóktól meg kell kérdezniük, az nem az, hogy szemben a Fidesszel a szocialisták, a liberálisok, a zöldek vagy éppen a szabadelvű konzervatívok milyen koalíciós egyensúlyát akarják kormányon látni. Hanem az: szabályozott, európai kapitalizmust, polgári demokratikus parlamentarizmust vagy autoriter államot akarnak-e. Negyedik köztársaságot vagy Fidesz-kaszárnyát. A régi Európába nincs visszaút – mondja Orbán. A régi Magyarországhoz sincs. Viszont az új, metamorfózison éppen átmenő Európához és az új Magyarországhoz sem vezet út abba az irányba, amelyet ő mutat. Most már csak az a kérdés: mit akarnak a magyarok?
