− Miért vállalkozott arra, hogy életének részleteivel mond véleményt, családi titkaiba is beavatva közelít a történelemhez, s nem titkolja az intimitásokat sem?

− Az utóbbi tíz évben sok minden megváltozott velem és az országgal kapcsolatban is. Új házasságom miatt sokkal többet járok Bécsből Pestre, gyakorlatilag kétlaki lettem. Megismertem feleségem, Zsóka gyerekeit, akik most harmincévesek, egy egészen más nemzedék, más tapasztalatokkal, s rajtuk keresztül megismertem a barátaikat is. Úgy éreztem: nekik is meg kell magyaráznom sok dolgot, amit nem ismerhetnek. Előző könyvem, az Eltékozolt ország arról szólt, hogyan veszítette el 1990 és 2010 között Magyarország az esélyeit, korábban megszerzett jó hírét. Ebből a könyvemből több kelt el, mint minden korábbi, magyarul megjelent kötetemből. Kocsis András, a Kossuth Kiadó vezetője akkor javasolta, hogy készüljön egy életútinterjú. Mihancsik Zsófiával egy héten át beszélgettünk Ausztriában, Altausseeben, gyönyörű, nyugalmas helyen.

− Meglepődtem, hogy többször is beszél a könyvben a mai magyar sajtóviszonyokról, arról, hogy a média egyik felében mennyire tipikus a karaktergyilkosság. Kitér azokra a sajtószemélyiségekre is, akik hangadói ennek a jobboldali sajtóvilágnak. Megérte ez?

− Életem fontos részeként sok energiát fektettem abba, hogy segítsem a közép-európai, kelet-európai sajtót. Én jártam közbe, hogy a Nemzetközi Sajtóintézet (IPI) Magyarországon rendezze meg első, a vasfüggönyön túli szemináriumát. Az IPI kongresszust is rendezett itt, felszólalt Antall József akkori miniszterelnök. 1981-ben, az IPI felkérésére írtam könyvet angolul arról, hogy a kommunista kormányok miként manipulálják a híreket. Az volt a címe: Az igazság bürokratái. A rendszerváltás után aztán meglepetéssel láttam, hogy az olyan lapokban, mint a Népszabadság vagy a 168 óra, volt kommunista újságírók, szerkesztők tisztességes liberális szellemben kezelték a híreket, cikkeket. Az elmúlt 12-15 évben azonban végbement egy negatív fordulat a jobboldali médiabirodalomban, ráadásul régről ismert szereplőkkel is. Nekem megvannak a Ki kicsoda? első kiadásai, s megtalálom benne azokat a mai jobboldali véleménymondókat, akik valaha például kommunista minisztériumi főtisztviselői posztot töltöttek be. S most egy ilyen támad engem azzal, hogy elárultam a hazát. Vagy egy másik, aki az 50-es, 60-as években békésen dolgozgatott a Magyar Rádiónál, s most ő fedezi fel bennem a honellenséget. Van, aki a központi lapnál a pártrovatban harcolt, vagy egy másik szerző, aki a kilencvenes években még teljes oldalas, lelkes interjút készített velem egy azóta megszűnt napilapban. Most meg képtelen hazug szennyet hord össze rólam is. A Magyar Hírlapban megjelent egy cikk a filmről, amelyet az osztrák televízió számára egy német dokumentumfilmessel készítettem. Fontosnak éreztem, hogy lefordíttassam németre: lássák azok is, akik nem tudnak magyarul, milyen a sajtóvilág a magyar jobboldalon. Ilyen volt, ilyen ma a „harci sajtó”. Nem hagyom szó nélkül, ha szembeköpnek. Perelni nem fogok, a feleségem sem engedi, mert volt már egy infarktusom. Néhány évvel ezelőtt megkérdezték tőlem, azt gondolom-e, hogy Orbán Viktor leszól-e a Fidesz-barát lapokhoz, tévéhez, és instrukciót ad, mit kell írniuk? Azt mondtam, nem kell leszólnia. Olyanok vannak ott, akik tudják, hogy ő mit kíván. Akár a Kádár-korszakban, akkor sem kellett cenzúrahivatal, a szerkesztők, szerzők voltak a cenzorok. Azt tapasztalom, hogy ez a magyar sajtóállapot példátlan a térségben.

− A könyvében sokszor felhozza, menynyire aggasztja a szélsőjobboldal megjelenése a magyar közéletben. Ön szerint mennyire éles a határ a neonyilasok és az ún. konszolidált középjobb között Magyarországon?

− A szélsőjobboldal léte, parlamenti jelenléte önmagában nem rendkívüli. Igaz, a magyarországi támogatottságuk kiugró az európai országok között. Azt is fontos megjegyezni, hogy a nyugat-európai szélsőjobboldali pártok elsősorban a bevándorlást akarják megállítani. Olyan náci jellegű ideológia, rasszista, antiszemita uszítás, mint itt, ott alig fordulhat elő. A megdöbbentőek a gesztusok. A magyar törvényhozás elnöke részt vesz a nyilas rendszert annak idején hűségesen kiszolgáló író sikertelen temetésén, és ezt még igazolni is akarja. Akárhányszor a parlamentben vagy másutt elhangzik a szélsőjobboldaliak olyan kirohanása, mint amilyen a tiszaeszlári vérvád felújítása volt, hallgatnak. Hiányzik a Fidesz oldaláról a szélsőjobboldal félreérthetetlen visszautasítása. Az ilyen esetekben a hallgatás elképzelhetetlen lenne a német CDU esetében, de még az osztrák FPÖ sem viselkedne így. Természetesen, ha a nemzetközi zsidó szervezetek vagy az amerikai kormány képviselői előtt beszélnek, ott hangosan és határozottan elítélik ezeket a lépéseket. De Magyarországon finoman hallgatnak.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD

− Van a könyvében egy fotó, amelyen Orbán Viktorral ülnek tévéinterjú közben, 1999-ben. A miniszterelnök ott más arcot mutat, mint mostanában.

− Először azt a képet akartam beletenni a könyvbe, amelyen a Magyarok, a történelem győztesei című kötetemet dedikálom neki 2000-ben a frankfurti könyvvásáron. Aztán mégis ez a kép került be a többi politikusi interjúfotó közé. Orbán könyörtelenül következetes, nagy képességű politikus, aki nem tűri környezetében a versenytársakat, a vitát. Nem „végez” a riválisokkal vagy kritikusokkal, legfeljebb Brüsszelbe száműzi őket, vagy eltűnnek a politikai porondról. Kiépítette a személyi hatalmat. Különös köre van, ahol egykori pártállami személyiségek keverednek egészen fiatalokkal, akik nem lehetnek veszélyesek rá nézve. Ám az országra és rá nézve is az a legveszélyesebb, hogy nem tűri el a kritikát. Ezt ő Magyarország, a magyarok elleni támadásként éli meg, s így közvetíti a társadalomhoz is. Nagyon szomorú, hogy ez a még mindig viszonylag fiatal és kiemelkedően tehetséges politikus ilyen zsákutcába viszi az országot.