A folyamat valószínűleg akkor indult el, amikor letartóztattak. Ott történt velem valami – mondja Johannes Kneifel (képünkön). A harmincéves fiatalember hosszú és nehéz utat tett meg. Az egykori újnáci suhancból (aki halált okozó súlyos testi sértésért öt évet ült börtönben) megtért, hívő ember lett. Annyira, hogy a Berlin közelében, a brandenburgi Elstalban tanuló Kneifelt hamarosan evangélikus lelkésszé szentelik.

Az alsó-szászországi Cellében felnőtt Kneifel könyvet írt átváltozásáról. A Saulusból Paulus című önéletrajz nagy hullámokat kavart Németországban. Az újbarna világgal szakítók közül Kneifel az első, aki ilyen nyíltsággal tartott tükröt maga, egyben szélsőjobboldali múltja elé. Beleértve a nagyon-nagyon sötét fejezeteket is. Az írás, mint a lapunknak adott telefoninterjúban elmondta, roppant fájdalmakkal járt. Viszontlátni szélsőjobbos kamaszkorát: főleg ez fájt.

A történet 1999 augusztusában kezdődött. Két tizenéves neonáci, Kneifel és cimborája, a bőségesen fogyasztott alkoholtól és szélsőjobbos zenétől feltüzelve, úgy gondolta, hogy móresre tanítja a „Hippit”. Az utóbbi az akkor negyvennégy éves Peter Deutschmann volt. A hatvannyolcas mozgalmi múltú férfit igazából nem is ismerték. Csak egyszer találkoztak vele, akkor Deutschmann azt mondta a bakancsos szkinhedeknek: „Fiúk, térjetek észhez, hagyjátok már a fenébe ezt a neonáci baromságot!”

Amikor Deutschmann ajtót nyitott, Kneifel köszönés helyett máris rúgott. Addig rugdosta a földre rogyott férfit, amíg a cimborája el nem vonszolta onnan. Másnap „Hippi” a kórházban meghalt. A rendőrök hamar elkapták a támadókat, a tizenhét éves Kneifelt fiatalkorúak börtönében letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

A börtönélet azzal kezdődött, hogy Kneifel hirtelen soknemzetiségű közösségben találta magát. Arabok, törökök, pakisztániak, oroszok, feketeafrikaiak vették körül. A gyűlölt idegenekből sorstársak lettek. Gyakran az ököljog érvényesült, de szerinte a verekedések nem azért robbantak ki, mert a külföldiek bosszút akartak volna állni az újnácin. – Bent a sérelmet azonnal meg kell torolni. Mégpedig erőszakkal, mert abból értenek – mondta. Erőszakos dühkitörései miatt sok időt töltött magánzárkában. A balhézás azt volt hivatott elrejteni, milyen alávalónak tartotta magát, mennyire megalázónak érezte, hogy csak egy brutális gyilkost láttak benne.

Korábbi „bajtársaiból” is kiábrándult. A rácsok mögött a korábban hangoztatott összetartozás üres szólammá vált. Pedig éppen a bajtársiasság, legalábbis annak látszata vitte a neonácik közé. Pocsék gyermekkora volt, az anyja súlyos betegségben, sclerosis multiplexben szenvedett, az apja szinte vak volt. A szegénységét szégyellte, lopásokból próbált „zsebpénzhez” jutni. Utólag semmiért sem teszi felelőssé hátrányos helyzetű szüleit, szerinte nem tehettek arról, hogy nem tudtak perspektívát nyújtani.

A neonácik viszont befogadták a magányos tizenhárom éves fiút. Elkezdett úgy öltözködni, mint új barátai, kopaszra nyírta magát. Bulizott és masszívan ivott velük, az alkoholtól elbódulva együtt ordították, hogy mit csinálnának az arabokkal meg a törökökkel. A környéken az utóbbiak voltak többségben, nemegyszer összeverekedtek az arab-török bandákkal.

A börtönben fedezte fel a spirituális utat, egyre gyakrabban járt istentiszteletekre. Az evangélikus szabadegyház tagjait először naivnak tartotta, amiért arra biztatták, hogy nyugodtan beszéljen magáról és a múltjáról. Aztán szavai szerint egy napon megjelent előtte az Úr, és felkínált egy lehetőséget. – Innentől tudtam, hova vezet az utam – mesélte Kneifel, aki evangélikus lelkészként a nehéz helyzetben lévőkön akar segíteni. Azoknak, akik hozzá hasonlóan ki akarnak lépni a neonáci világból, azt tanácsolja: feltétlenül kérjenek külső segítséget.

Egykori cimborájával nincs kapcsolata, annyit hallott, hogy az illető nagyon mélyre süllyedt az újbarna mocsárban. Kapott viszont egy sokkoló hírt: Deutschmann súlyos sérülései ellenére valószínűleg orvosi műhiba következtében halt meg. A perújrafelvételt nem azért szeretné elérni, hogy lemossa magáról a bűnt. – Letöltöttem a büntetésemet, Isten megbocsátott, új életet kezdtem – mondta. Azért még mindig önkéntelenül összerezzen, ha valahol rácsot lát.