A kancellár arról beszélt, hogy minden egyes emberre emlékezni kell, és figyelmeztetett: ma is érvényes a felelősségünk, hogy az emberi méltóságot megőrizzük. Nem lehet a közömbösség mögé bújni, úgy tenni, mintha ez nem a mi dolgunk lenne. Az emlékmű avatásán– a közel száz, idős holokauszttúlélő mellett – jelen voltak a német politika vezetői is: Joachim Gauck német államfő, Richard von Weizsäcker korábbi elnök és Norbert Lammert, a Bundestag elnöke.

A roma holokauszt egyik túlélője, Soni Weisz az N24 hírtévében felidézte, miképp kellett végignéznie, amint szüleit és testvéreit az auschwitzi megsemmisítő táborba szállították. Weisz abban bízik, hogy a most felavatott emlékmű nemcsak az elszenvedett fájdalmakra emlékeztet, hanem reményt ad, hogy a rasszizmus, az antiszemitizmus és a cigányellenesség soha többé nem ölthet olyan formát, mint az 1930-as években. – De sajnos azt is látni kell, hogy a társadalmak (a romák esetében) nagyon keveset tanultak –tette hozzá keserűen, az előítéletekre utalva Weisz.

A német emlékmű felavatását hosszú vita előzte meg. Az NSZK először 1982-ben – Helmut Schmidt kancellársága idején – ismerte csak el felelősségét a több mint félmillió roma áldozatot követelő népirtásért. Mint a Spiegel emlékeztet rá, 1938-ban Heinrich Himmler rendelte el a cigányok megsemmisítését – korábban, mint hogy a zsidó „Endlösungot” megfogalmazták volna. A Reuters felidézi Johann „Rukeli” Trollmann bokszoló esetét, akit a németek azért fosztottak meg könnyűsúlyú bajnoki címétől,mert „cigány vér folyt az ereiben”. Trollmannt 1944-ben agyonverték a neuengammei koncentrációs táborban; a tegnapi ünnepségen az unokája is jelen volt.

Először húsz évvel ezelőtt került szóba, hogy a romáknak is emlékművet kellene állítani, de a berlini városi vezetés akkor mindent elkövetett, hogy a város keleti szélére, az isten háta mögötti Marzahnba száműzze, mondván, túl sok már az emlékmű errefelé. A tervek megvalósulását így sokan már nem élték meg. Kicsinyes vitát váltott ki az emlékmű finanszírozása is. Dani Karavan, a művész és a főváros két évig arról vitázott, hogy megfelelő-e az acél minősége, vagy elég átlátszó-e a tó vize – a városvezetők pedig abba is belekötöttek, hogy túl magasak az izraeli művész utazási költségei. A költségeket (2,8 millió eurót) végül teljes egészében a német állam vállalta.

– Éppen olyanra sikerült, amilyenre szerettük volna – mondta Romani Rose, a németországi romák és szintik központi tanácsának elnöke. – Nem arról szól, hogy az unokák vagy dédunokák vállára tegyük a felelősséget olyan tettekért, amelyeket a felmenőik követtek el. Sokkal inkább jelzés, hogy az Európai Unió és mindenekelőtt Kelet-Európa levonja végre a tanulságokat a múltból, és hogy továbbra is szükséges az unió demokratikus értékeit védelmezni.

A szervezet alelnöke,Silvio Peritore a Deutsche Wellének korábban arról panaszkodott, hogy a roma holokauszt évtizedekig csupán lábjegyzet volt a történelemkönyvekben. Ebben az is szerepet játszott, hogy az előítéletek ma is élnek a romákkal kapcsolatban: még a nyugati országokban is hajlamosak „kulturálisan problémás” kisebbségként tekinteni rájuk – mondta. Elég felidézni, hogy Nicolas Sarkozy francia elnök 2010-ben ledózeroltatta a Párizs környéki táborokat.

A német politikának is megvan a maga roma ügye. Jókora felhördülést keltett, amikor a belügyminisztérium nemrég úgy döntött, hogy a német társadalomba már integrálódott koszovói családokat toloncolnak vissza egykori hazájukba – tudván tudva, hogy ott megkülönböztetés és üldöztetés vár rájuk. De az ország még mindig egyfajta menedék a kelet-európaiak számára: több ezerre becsülhető azoknak a román és bolgár romáknak a száma, akik Németországba jöttek az EU-csatlakozás után.

Húsz éve beszélnek az emlékműről, amely sok vita után végre megvalósult, a német parlament közvetlen közelében