A szokatlan kút megosztja a közvéleményt
Ám a népirtás roma és szinti áldozatainak emlékhelyét csak szerdán adták át a fővárosban, holott húsz évvel ezelőtt elhatározták. Az ügy egyik leg elhivatottabb képviselője mindvégig az a polgári jogi aktivista, Romani Rose volt, akit Orbán Viktor két héttel ezelőtti berlini látogatásakor tüntetett ki a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével. A Német Romák és Szintik Központi Tanácsának elnöke, Rose szintén szintónak vallja magát, amely kifejezést idehaza jóval ritkábban hallani a cigánynál vagy a románál. Az eredetileg embertársat, sortársat vagy útitársat jelentő szintó (többes számban szinti) szó az európai cigányok egyik legnagyobb, főként Európa nyugati felén élő csoportját jelenti.
– Ezt azért hasznos megjegyezni, mert Németországban a cigány kifejezés ma már egyáltalán nem szalonképes, sőt inkább szitokszónak nevezném – magyarázza a nácizmus európai áldozatainak három berlini emlékművét gondozó intézmény, a Stiftung Denkmal munkatársa. Kerpel-Fronius Ádám részben a kényes fogalmakkal magyarázza,miért váratott magára két évtizedig a berlini roma emlékmű. – Egyrészt sok technikai akadályt kellett elhárítani: a művész sokáig nem volt elégedett a kivitelezők munkájával. Másrészt jókora társadalmi vita bontakozott ki azzal kapcsolatban, hogy milyen formában kellene emlékezni a meggyilkolt romákra és szintikre. Mit véssenek az emlékhely falára? Odakerülhet-e a holokauszt kifejezés? Mert az sokak szerint a zsidó nép maradéktalan kiirtására irányuló törekvést jelentette, ezért nem is említik más áldozati csoportokkal kapcsolatban. Aztán kérdés volt a „cigány” szó használata is: ez egyrészt rendkívül pejoratív már Németországban, de azt a több százezer embert, akikre ezzel a művel emlékezni szeretnénk, mégiscsak cigányként pusztították el. A konszenzus az lett, hogy ha ezekről az áldozatokról beszélünk, „cigányként üldözötteket” emlegetünk – mondja.
Az üldöztetés történetéről a Dani Karavan tervezte emlékművet szegélyező falon lehet olvasni. Az izraeli szobrászművész a tér közepére vízzel teli tartályt tervezett, hatalmas kelyhet, ahogy recenzorai írják: a könnyeknek. A 81 éves Karavan koncepciójában a „beláthatatlanul mély” fekete meder az átélt szörnyűségeket jelképezi, a közepén szárazon maradó szürke kő háromszög – amely naponta lesüllyed, és friss virággal a tetején kiemelkedik a sötét vízből – az életet. A tartály köré letett kövek a túlélőket.
Ez a szokatlan kút, mint szinte minden ilyen témájú mű, megosztja a közvéleményt. A berlini Freie Universität történésze, Wolfgang Wippermann szerint a legfőbb hibája, hogy hatvan évet késett. A kutató az információs falon feltüntetett számokat is kifogásolja, szerinte ugyanis jóval több roma és szinti halt meg a nemzetiszocializmusban. Tény, hogy a történettudományban (dokumentáció hiányában) a mai napig nincs egységes álláspont arról, hogy az 1940-es évek kétmilliós európai cigányságából hányan estek áldozatul a nácizmusnak. Van, aki 200 ezer emberről beszél – más 500, sőt 600 ezerről. A szerencsétlen „számháborút” az utóbbi években háttérbe szorította a szemlélet, amely szerint a túlélőknek és a jövő generációinak is jobb, ha az emlékezést nem terhelik túl a statisztikák. Így a társadalom nem esik abba a hibába, hogy a különböző áldozati csoportok elleni bűntetteket versenyeztetni kezdi egymással.
Wolfgang Wippermann az új emlékmű társadalmi hatását illetően is szkeptikus: szerinte az nem lesz képes csökkenteni a német polgárok romák és szintik iránti előítéletességét. Más a véleménye a budapesti Romédia Alapítványt vezető Bársony Katalinnak, aki a munkatársaival és európai partnereikkel együtt hisz abban: az Auschwitz Rekviem című kulturális programsorozat megváltoztathat valamit a fejekben. Két, Hollandiában élő szintó közéleti személyiség, a zeneszerző Roger Moreno Rathgeb és a holokauszttúlélő Soni Weisz – az ugyancsak hollandiai Alfa Alapítvánnyal szövetkezve – indították el a több országon végigvonuló rendezvénysorozatot. A céljuk, hogy némi reflektorfényt irányítsanak a náci népirtás roma áldozataira.
A reflektort itt szó szerint kell érteni, mert a figyelemfelhívás terepei koncerttermek, kiállítóterek és mozik lesznek. Az ötletgazdák feltehetőleg azért választották magyarországi partnernek a Romédia Alapítványt, mert ez a szervezet húsz éve kutatja a pharrajimost, vagyis a romák szenvedéstörténetét a nácizmus idején – ahogy Bársony Katalin fogalmaz. A legújabb kutatásaik egyébként célzottan szemtanú-túlélőkre irányulnak, például olyanokra, akik kénytelenek voltak végignézni az auschwitzi cigányláger 1944. augusztus 2-i megsemmisítését. Ennek a szemtanúk interjúin alapuló, úgynevezett oral history módszernek már jó néhány online elérhető személyes történetet köszönhetnek az Auschwitz Rekviem szervezői: ezekből született Az elfeledett népirtás című digitális kiállítás (www.romasinti.eu).
Pénteken kezdődik a Rekviem Dokumentumfilm Fesztivál az Uránia Nemzeti Filmszínházban, ahol az október 28-ig tartó ingyenes vetítések a XX. század népirtásainak kevéssé ismert nézőpontjait mutatják be. Lesz tárlat a Francia Intézetben: november 5-23-ig a nácik tiltólistáján szerepelt német expresszionista művész, Otto Pankok portréit, fa- és rézmetszeteit állítják ki, amelyeken üldözött roma és szinti családokkal kell szembenéznünk. Az Auschwitz Rekviem központi programja a november 6-i, MüPabeli koncert lesz. Az autodidakta szintó muzsikus, Roger Moreno Rath geb művét játssza a Frankfurti Roma és Szintó Filharmonikus Zenekar.
