Ám nem az uniós állampolgárok hibája, ha nem hallottak az évfordulóról vagy az egységes (más néven belső) piac sikereiről. Az Európai Bizottság a múlt héten tartotta a belső piacot ünneplő hetet, de az inkább volt szomorú, mint lelkesítő. Az unalomig ismert politikai beszédek (a növekedés beindításának eszköze, a munkahelyteremtés lehetősége stb.) mellett kevéssé tették szerethetővé azt, amitől valóban egységesnek érezheti az állampolgár az uniót. Az ünnepségek kreatív pontja az volt, hogy húsz húszéves európait díjaztak, akik mindenféle tréfás – de nem átütő – videóval, okostelefonos alkalmazással, cikkel érzékeltették: mit tapasztalnak ők maguk a belső piacból.

Pedig az egységes piac gondolata – amely biztosítja a személyek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgását – a mostanihoz hasonló, válságos időszakban fogant. A nyolcvanas években a nagy európai cégek vezetői meg voltak győződve arról, hogy egyesíteni kell az európai piacot, különben a töredezett kontinens elveszti gazdasági jelentőségét a globális színtéren. Tizenhét befolyásos cégvezető rávette az Európai Bizottság akkori elnökét, Jacques Delors-t, hogy álljon a kezdeményezés élére. Így is lett. Az unió 1986-ban elfogadta a belső piacra vonatkozó jogszabályt, majd a tagállamok több száz irányelvet ültettek át a saját jogrendjükbe. 1993. január elsején lépett életbe a rendszer, amely magával hozta az országhatárok megszűnését is. S valóban, a mai húszéveseknek ma már elképzelhetetlen a szigorú tekintetű határőr az osztrák határon, Bécsbe menet.

Része volt a kezdeményezésnek az állam fokozatos visszaszorítása a piacról, az európai cégek helyzetbe hozása. Emiatt az unió – gazdaságilag meglehetősen liberális – politikájának bírálói annyit látnak benne: az Európai Bizottság kiszolgálta a kapitalista nagytőkét. A kritikusok manapság a vízszolgáltatás liberalizálásától tartanak, és a munkavállalók jogainak sérülésére emlékeztetnek. A nemzetállamok pedig az adóharmonizációtól ódzkodnak. A válságra adott válaszként felmerülő újabb belső piaci szabályok elfogadása eközben csigalassúsággal halad.

Csakhogy a kérdés nem ilyen fekete-fehér. A javuló fogyasztóvédelem vagy a fenntartható környezetért tett erőfeszítések mellett – az Európai Bizottság adatai szerint – 1992 és 2009 között 2,75 millió új munkahelyet teremtettek, és 1,85 százalékos növekedést generáltak a belső piaccal összefüggésbe hozható reformok. Az európai egységes piac bír a legnagyobb GDP-vel a világ gazdaságai közül. Az unió tagországai közötti kereskedelem 1992-ben 800 milliárd euró volt, 2010-ben ez már 2540 milliárd euróra nőtt.

S ami az egyszeri európait közvetlenül is érinti: a külföldi telefonhívások 70 százalékkal lettek olcsóbbak, a repülőjegyek 40 százalékkal. Nagyobb a választék, elvileg alacsonyabbak az árak. Évente 230 ezer európai diák használja az Erasmus programot, és tanul egy másik ország egyetemén (noha az Erasmus program jövőbeli finanszírozásával a megszorítások miatt most gondok vannak). A vállalkozók elvileg 500 millió európait érhetnek el az áruikkal. Talán a brüsszeli bizottság is jobban tette volna, ha a brit Monty Python-társulat Brian élete című filmjének mintájára (Mit tettek értünk a rómaiak?) sulykolta volna a hálátlan európai polgárokba, mit tesz értük az Európai Unió.

Nyári leértékelés Párizsban – félmilliárd európait köt össze az áruk és szolgáltatások „hálója”