A szakadék szélén
Az elégedetlenség fokozódik, aminek szép példája, hogy a hét elején Angela Merkel német kancellárt a görög rohamrendőröknek kellett megvédeniük az athéni tömeg haragjától. Mondhatnánk, hogy mégis mit akarnak, Európa (a németekkel az élen) eddig 240 milliárd eurót kalapozott össze Görögországnak. De azt is mondhatnánk, hogy a görögökön szemlátomást ez sem segít.
A többi bajba jutott államnál sem alakulnak túl jól a dolgok. Az írek ugyan két év után először ismét el tudtak adni államkötvényt, és a hitelek hozama is jóval az olaszoké alatt van, de a megszorításoknak, melyeknek mindez köszönhető, ára van: az ország nem tud kilábalni a recesszióból, a munkanélküliség történelmi magasságban van. A portugál kormány reménykedik, hogy 2013-ban visszatérhet a piaci finanszírozáshoz, de közben széteshet a kabinet, a társadalom ugyanis megelégelte a megszorításokat, és dühös utcai tiltakozásokba kezdett.
A spanyol parlament hiába fogadta el minden idők legszigorúbb költségvetését, még évekig nincs esély a növekedésre, és egy teljes generáció lehetetlenül el a magas munkanélküliség miatt. Bizarr adalék, hogy – az ország történetében először – a vöröskereszt tévéreklámokban gyűjt pénzt a nincstelenek 300 000 fősre becsült rétegének. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) becslései szerint az íreknek kilenc évbe telik, hogy visszakapaszkodjanak a válság előtti szintre (legalábbis, amit a GDP-t illeti), de a 2016-os céldátummal még így is ők lesznek a csoportból a leggyorsabbak.
A spanyolok és a portugálok 2018-ban reménykedhetnek, a görögök számára nincs is értékelhető előrejelzés, mert ők még nem érték el a mélypontot – a legtöbb elemző már nem is lát más megoldást, mint az államadósság nagy részének leírását. Akármilyen szomorú is, de eddig egyetlen országban sem hozott érzékelhető sikert a válságkezelés, pedig ha valamire nagy szüksége lenne Európának, az egy eladható sikersztori (a magyar sem az, hiába állítja róla Orbán Viktor). Egyelőre hiánycikk az európai példa, amely azt mutatná: együttes erővel sikerült kievickélni a bajból. Pedig senkinek sem érdeke, hogy országok vagy térségek teljesen leszakadjanak.
Gazdaságilag sem, mert az összefonódások olyan bonyolultak, hogy a szétesésből hosszú távon mindenki vesztesként jönne ki. De politikailag sem, mert a közös Európa ideája kerülne veszélybe, amely arról szólt: megteremthető-e ebben a térségben egy világ, ahol békében, relatív jólétben és biztonságban élnek egymás mellett az államok. Ez utóbbi nem csupán frázis. Claus Leggewie, az esseni Kulturwissenschaftliches Institut igazgatója a minap a Financial Times Deutschlandban arra figyelmeztetett, hogy ha Dél-Európában „balhé” lesz, ha ezek az országok végképp leszakadnak, esetleg kiszakadnak az eurózónából, akkor a társadalmi feszültségek miatt olyan potenciális veszélyzónává válhatnak, mint Kelet-Európa a hidegháború idején (legalábbis az akkori nyugat szemében).
Ráadásul a dél-európai államok jóformán határosak a bizonytalan Észak-Afrikával, így duplán veszélyes lehet, ha destabilizálódnak. – Nem azért dőlt le a fal 1989-ben, hogy Dél-Európában épüljön újjá – érvel Leggewie azok ellen, akik könnyű szívvel lemondanának a problémásnak tekintett országokról. Az állandó politikai és gazdasági esélylatolgatások közepette érezhetően fogy az emberek türelme, és erodálódik az Európába vetett bizalom is. Nemcsak az államok között nő az értetlenség, mélyül az észak–dél ellentét, hanem legalább ilyen mély szakadék mutatkozik a kormányok és a társadalmak között is.
César Molinas, spanyol pénzügyi elemző (a Merryl Lynch korábbi igazgatója) nemrég nagy port kavart cikkben a politikusok felelősségét firtatta. Hogyan lehetséges, hogy öt évvel a válság kitörése óta nincs egyértelmű elemzés arról, hogy mi vezetett a válsághoz, sem arról, hogy miként lehetne belőle kilábalni? És főleg: mekkora a része mindebben a spanyol politikai elitnek, amely jóváhagyta az ingatlanpanamákat, számolatlanul szórta a pénzt az infrastrukturális beruházásokra, és hizlalta az adósságot? – tette fel a kérdést az El Paísban.
A spanyol politikai osztály az utóbbi években azzal foglalatoskodott, hogy kiiktatta a valódi „fékeket” a rendszerből, politikai zsákmánynak tekintette az alkotmánybíróságot, a nemzeti bankot, a tőzsdefelügyeletet és a legfőbb bírói hatalmat, az összes olyan intézményt, amely ellenőrizhette volna a hatalmat. A negyedik legnagyobb spanyol bank, az eddig 20 milliárd euróval konszolidált Bankia összeomlásáért sem vállalt senki felelősséget, a spanyol parlament úgy kezelte a kérdést, mintha valamiféle természeti katasztrófa történt volna, amelynek csupán áldozatai vannak, felelősei nem voltak.
A politikai elit kudarcot vallott, ám ennek az árát a társadalom issza meg – és ez valószínűleg nem csak Spanyolországra igaz. Molinas szerint a spanyol politikusok hamarosan előrukkolnak majd azzal, hogy talán mégis jobb lenne visszatérni a pesetához: akkor ugyanis folytathatnák korrupt játékaikat. Hiába állítják, hogy most majd megreformálják az országot, a reform szó jelentésével sincsenek tisztában: rendre összekeverik a nadrágszíjszorítással. Márpedig a költségcsökkentésnél és az adóemelésnél jóval több, valódi szerkezeti reformok kellenek, ehhez azonban nincs meg sem a politikai akarat, sem pedig – és ez még szomorúbb – a tudás. Molinas idézi Carlos Solchaga spanyol (szocialista) gazdasági miniszter egy elhíresült mondását, amely szerint a technokrata az a politikus, aki ért is valamelyest a területéhez. Ez manapság ritka állatfaj. És ugyanilyen ritka az a politikus, aki szolidaritást mutat, aki maga is részt vállal egy kicsit is a nehézségekből, és nem a hat-nyolcezer eurós havi fizetése magaslatából hirdeti meg a pedagógusok, az ápolónők vagy épp a munkanélküliek juttatásainak megnyirbálását. Csoda-e, ha ezek után a spanyolok az utcára vonulnak, körbeveszik a parlamentet és legszívesebben elkergetnék a bent ülésezőket?
Paradox módon a spanyol társadalom többsége (a görögökkel ellentétben) a németektől várja a megoldást, ami nem csupán a pénzügyi mentőövet jelentené, hanem egy egységes, erősebb Európa megteremtését, ahol a nemzeti politikusok befolyása korlátok közé szorulna. Nem véletlen, hogy Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök is sajátos pávatáncot lejt az utóbbi hetekben. – Nem kell európai mentőcsomag, nem hagyom, hogy kívülről beleszóljanak a gazdaságpolitikába – érvel.
Egy-egy ilyen mondat után a spanyol hitelek hozamai az egekbe szöknek. Jövőre a spanyol államadósság törlesztése már meghaladja a teljes közszféra bér- és járulékköltségét. A 17 spanyol tartományból eddig praktikusan öt jutott csődbe. Berlin is érzékeli, hogy tovább nem játszhatja az elegáns kívülálló szerepét, hacsak nem akarja végignézni, amint Dél-Európa „felrobban”. Ulrike Guérot, az európai külpolitikai tanács nevű agytröszt (European Council on Foreign Relations, ECFR) berlini vezetője maga is elismerte, hogy a német kormány eddig a „túlélésre játszott”, amely azt célozta, hogy az euró ne omoljon össze – a bajba kerültek valódi megmentéséért nem sokat tett.
Egyfajta német felsőbbrendűség is érezhető volt: ők maguk túl vannak a saját, kemény jóléti reformjaikon (Gerhard Schröder 2003-ban megcsinálta, bele is bukott), csinálják végig most a többiek is. Csak azt felejtik el, hogy ezeket a megszorításokat egy teljesen más világgazdasági környezetben, például alacsony kamatok mellett hajtották végre. A német sajtó hajlamos volt arra, hogy az utóbbi két évben úgy mutassa be Németországot, mint Európa „fejőstehenét”, holott Guérot szerint épp az ellenkezője igaz: senki nem járt olyan jól az eurózónában, mint Németország, amelynek vállalatai szabályosan elárasztották exportcikkeikkel a térséget. Még a válság kitöréséből is profitáltak: a spekulációs és befektetői tőke történetesen pont ide menekült, és a német kamatok történelmi mélypontra süllyedtek. Guérot tanulmánya szerint 80 milliárd eurót kerestek csak ezen két év alatt (miközben a Görögországnak juttatott német segély 50 milliárd euró körüli).
Érdekesen alakul a németek viszonya Brüsszelhez is: bár José Manuel Barroso részben az ő „találmányuk”, Angela Merkel mostanában inkább a bizottság megkerülését részesítette előnyben. A mentőalapok (az EFSF és a héten életbe lépett Európai Stabilitási Mechanizmus) például kormányközi alapon szerveződött, amelyek nagy előnye – a németek számára –, hogy ezeknél a hozzájárulás mértékével arányos a szavazati jog. Leegyszerűsítve: az van, amit a németek akarnak. Az ESM élén egy német politikus, Klaus Regling áll, és az 500 milliárd eurós mentőalapból (amelynek nagy része nem pénz, csak garanciavállalás) az jut forráshoz, aki teljesíti a németek szabta feltételeket. Andrew Duff liberális demokrata brit képviselő máris megkongatta a vészharangot: a mentendő eurózóna-tagállamok „német szatelitté válnak”, hiszen valójában a német politikusok hozzák majd a döntéseket.
Persze ők sem fogják elsietni a dolgot, nem olyan fából faragták őket. Nem lesz pénzeső, de valószínűleg lesz adósságkönnyítés, és az Európai Központi Bank ismét részt vehet az állampapírok felvásárlásában. A külső körülmények javulhatnak, de még nagyon messze az az idő, amikor a munka nélküli spanyol fiatalok, a görög pedagógusok vagy a portugál nyugdíjasok ezt a saját bőrükön is megérzik.
