Kisiskolásként kiadták nekünk a feladatot: találjunk 19-es veteránokat. Már akkor is kiderült, hogy a veteránok emlékezete szelektív, s amikor egybevetjük nyilatkozataikat az egykori dokumentumokkal, a velük készült régebbi interjúkkal és a politikai beszélgetések jegyzőkönyveivel, a tények más megvilágítást kapnak. De annál rosszabb a tényeknek.

Fel akarta-e szabadítani a Nyugat a Keletet?

Borhi László, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa dokumentumok, diplomáciai iratok, visszaemlékezések, levelek alapján kereste a választ a kérdésre: fel akarta-e szabadítani az idősebb Bush Kelet-Európát? Az események csúcspontján az elnök már azt vizionálta, hogy ő (Helmuth Kohl kancellárral együtt) felszabadította Kelet-Európát és egyesítette Németországot. Bush legfőbb hívószava pedig a stabilitás volt. Ő és tanácsadói unos-untalan biztosították az oroszokat, hogy nem kívánják távozásukat a térségből, nem szándékuk a Varsói Szerződés feloszlatása, s elismerik, hogy a kelet-közép-európai sáv szovjet érdekszféra.

Bushhoz hasonlóan Mitterrand is tartott az etnikai ellenségeskedések kirobbanásától, s elképzelni sem tudták, hogy a német megosztottság egyszer véget ér. Egy másik előadásban az is elhangzott, hogy kezdetben a (nyugat)német politika sem álmodott arról, hogy az események úgy alakulnak majd, ahogy alakultak.

Borhi szerint Bush szinte végig szovjet prizmán keresztül nézte az eseményeket. Tartott tőle, hogy a kelet-európaiak ismét félreértik a Nyugat biztatását. Ezért sokáig elutasította külpolitikai tanácsadói javaslatát, hogy utazzon a „reformországokba”. Lépéseit befolyásolták európai szövetségeseinek aggodalmai is. Ők ekkor már inkább az amerikaiak kihajózásától, Európa iránti elkötelezettségük csökkenésétől tartottak.

Elég könynyen elképzelhető volt, hogy a VSZ feloszlatásának, a szovjet kivonulásnak (később a német egységnek) az oroszok részéről az lesz a feltétele, hogy oszlassák fel a NATO-t, s az amerikaiak menjenek haza. Amikor Bush végre elutazott Lengyelországba és Magyarországra, inkább mérséklő tényezőként, mintsem „felszabadítóként” jött.

Bush végig azt tartotta észben: ne okozzon problémát „Gorbinak”. Varsóban méltatta Wojciech Jaruzelski hozzájárulását a békés átmenethez, Budapesten a Borhi által idézett dokumentumok szerint Bush jobban megtalálta a hangot az MSZMP reformer politikusaival, mint az ellenzékiekkel. Ezekről azt mondta: a „múlt emberei”. Az állampártról meg úgy vélekedett, hogy átértékelte a maga szerepét, és a változások élére állt. Bush óvatossága reális helyzetképen alapult. Joggal félhetett attól, hogy 1. Gorbacsov megbukik, 2. etnikai zavargások törnek ki, 3. a német kérdés európai zűrzavart, válságot okoz. Az első két félelme beigazolódott.

A franciák legalább annyira óvatosak voltak. Kecskés D. Gusztáv kutatásai azt bizonyítják, hogy a hatalmon lévő szocialisták a létező államszocializmus szociáldemokratizálódására számítottak – jó esetben. De a kelet-európaiak sorsánál jobban izgatta őket az, nehogy a németek arassanak le mindent a keleti termésből. Akarták is, nem is a fordulatot. Féltek a nacionalista ellentétek kiújulásától. Bizonytalannak látták, „elengedi-e” csatlósait Moszkva. Gorbacsov akkorra már deklarálta, hogy vége a „Brezsnyev-doktrínának”. (Ez azt jelentette, hogy a szovjetek fenntartják maguknak az intervenció jogát, ha a „szocializmus vívmányait” veszélyeztetve látják.) A francia diplomácia sok mindent jól látott előre, s ezért is volt óvatos.

A bontás és a bomlás forradalma

Ha volt ország, ahol valóban dolgoztak a falbontáson, az a Német Szövetségi Köztársaság volt. Ez azonban hosszan elhúzódó gazdasági, politikai tevékenység volt, amellyel fel akarták számolni a megosztottságot. Az NSZK politikusai sem számítottak forradalomra, feltehetően nem is szerették volna. Az NDK azonban különösen sebezhető volt, s a társadalom belső mozgása is robbanásközeli állapothoz vezetett. A jelszót, amely az egységhez vezetett: „Egy nép vagyunk!”, a keletnémet társadalom mondta ki. És ez már szinte forradalom volt. A bomlás forradalma.

Az előadások után egy régi ismerősöm kifejtette: az összeomláshoz a nyugati kémszolgálatok összehangolt akciója vezetett el, szépen kiosztották egymás között a kelet-európai államokat. Ő például úgy tudja, mi a hollandoknak jutottunk. Szóhoz sem jutottam. Sokan hisznek manapság ilyesmit a különböző tengelyektől a rózsadombi vagy pasaréti paktumokig. Sz. Bíró Zoltán történész szovjet statisztikák alapján bizonyította: a szuperhatalom gazdasági fejlődése már a hetvenes évek kezdetétől lassult, majd stagnált, a növekvő kőolajbevételek ellenére sem lendült fel, s gabonából és húsból nem tudták ellátni a lakosságát.

A hiány lakásból, iparcikkből, divatáruból ismert volt nálunk is. A távolság a Nyugat és a Kelet között a gazdaság teljesítőképessége és az emberek életszínvonala tekintetében egyre növekedett. Ez már a végjáték volt – állította a kutató, aki adatokkal bizonyította, hogy a Szovjetunió minden tekintetben túlélte önmagát.

A külpolitika zsákutcákba vitte a birodalmat. Elég azt mondani: Afganisztán. A Kínával való feszültség is iszonyú költségekkel járt. Az Egyesült Államokkal való versengés is nagy terheket rótt a gazdaságra. A kutató szerint 1981-ben Moszkvának már nem lett volna ereje beavatkozni fegyveresen Lengyelországban. Andropov ekkor állítólag úgy tréfálkozott egy PB-ülésen: kimerítettük az intervenciós kvótánkat. A lengyelek erről persze nem értesültek. Sz. Bíró szerint ismerték a helyzetet, de nem volt bennük akarat a változtatásra. És ez – megjegyzem – érthető is.

Az öregek feltehetően sejtették, hogy a rendszer legkisebb elemének a kiválása is összeomlást okozhat. Nem valósult meg a technológiai megújulás, és a szociális reformok sem voltak átütők. Gorbacsov a „gyorsítási programjával” lassítani akarta az összeomlást. Hiába. A külpolitikai enyhülés, a csapatkivonások, a fegyverzetcsökkentés, majd a nyilvánosság szelektív bővítése sem segítette a főtitkár-államfőt. Gorbacsov mindig szocialista koordináták között képzelte el a jövőt, de az események nem igazodtak ezekhez a korlátokhoz.

A keletnémetek milliói tudták a nyugati tévékből, milyen világ van a falon túl. Jól tájékoztatottak voltak. Hogy ebben sok volt az illúzió, csak később ismerték fel. A rendszer már valamivel korábban rákényszerült, hogy milliónyi polgárát kiengedje látogatóba Nyugatra. 1988-ban az NDK-ban forgalomban lévő készpénz fele nyugati márka volt –állította Vitári Zsolt. Ott lehetett a polgári fogyasztás és a polgári szabadságok iránt a legerősebb a vágy. 1989-ban megkezdődött a keletnémetek tömeges menekülése Nyugatra.

Az oroszokhoz képest jólétben, viszonylag jó lakáskörülmények között élő, autóval rendelkező polgárok mentek a határnak. A szocialista rendszer minden tekintetben kifáradt. Már képtelen volt következetes diktatúrát működtetni, egyre kevesebben féltek. Az államszocialista társadalmak többsége egyre kevésbé vette természetesnek a számára kiszabott kereteket. A viszonylagos biztonság is eltűnt.

Magyarország a Nyugatot választotta

Tárgyalásos rendszerváltás két országban volt. Lengyelországban az ellenzéknek voltak milliós tömegei és vezető személyiségei. Lech Walesa, a gdanski sztrájkvezér, a Szolidaritás elnöke világszerte ismert szimbólum lett. Az ellenzék mögött állt az egyház, ott állt a pápává választott Wojtyla, ott volt az emigráció, benne Zbigniew Brezinski és az akkoriban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Czeslaw Milosz. A hatalomban is egyre erősebb lett az a kis csoport, amely a politikai rendszer megváltoztatását kívánta. Ők ültek a kerekasztalhoz, és megállapodtak a pártállam fokozatos leépítéséről.

Ez aztán radikálisabban és sokkal gyorsabban ment végbe, mint ahogy tervezték. Magyarország, akárcsak a lengyelek, nyakig el volt adósodva. Ripp Zoltán szerint a rendszerváltási folyamat felgyorsulásának okát abban kell keresni, hogy a keleti alávetettség gyengült, de mivel az ország nyugati pénz nélkül finanszírozhatatlanná vált, újabb strukturális változtatásokra kényszerült. Eleinte az egész folyamatot a pártállami elit reformszárnya akarta irányítani, s a Nyugat ezt tudomásul is vette. A politikai reformokat a totális gazdasági összeomlás veszélye kényszerítette ki. Ripp szerint ezzel érett be Reagan stratégiája.

A magyar változások felgyorsulását segítette a nemzeti érzelmek kifejezésének a felszabadulása. Ennek egyik eleme volt, hogy a magyar reformvonal nyílt konfliktusba keveredett a reformokat ellenző konzervatív szövetségesekkel, Romániával, az NDK-val és Csehszlovákiával. Budapest felmondta a Varsói Szerződésben kötelező szolidaritást. Először a románokkal, aztán az NDK-sok kiengedésével. Magyarország a Nyugatot választotta még a rendszerváltás előtt.

A magyar nemzetközi szereplés jól mutatta a térség népeinek és kormányzatainak, meddig lehet elmenni, de azt is, hogy ennek milyen azonnali következményei vannak. A berlini fal leomlása, a prágai bársonyos forradalom, a román forradalom után azonban az érdeklődés megcsappant Nyugaton és Keleten is. Magyarország előnye fogyatkozni kezdett. És ez a folyamat még nem ért véget.

Megroppan a világrend

Ezzel a címmel rendezték meg szeptember 28-án az Egy Emberibb Világért alapítvány konferenciáját az Újlipótvárosi Klub-Galériában. A konferencián előadást tartott: Ormos Mária, Sz. Bíró Zoltán, Borhi László, Szász Zoltán, Ripp Zoltán, Vitári Zsolt, Kecskés D. Gusztáv, Hárs Gábor.

Bush végig azt tartotta észben: ne okozzon problémát „Gorbinak”