− Pszichológusként és szociológusként tíz éve dolgozik Berlin multikulturális kerületében, Neuköllnben. Főleg azon, hogy a migráns családok jobban szót értsenek egymással meg a németekkel. Kirázza a hideg az integráció kifejezéstől. Miért?

FOTÓ: BÓCSI KRISZTIÁN

− Amikor életemben először hallottam, lenyűgözött. El is kezdtem használni, és ahogy egyre jobban megtanultam németül, demonstráltam a német polgártársaimnak, hogy én is mennyire integrált vagyok. És milyen modern. De aztán rájöttem, hogy az embereket jobb abban az állapotukban elfogadni, amelyben éppen vannak. Úgy közelebb jutunk hozzájuk.

− Pontosan mi a baja az integrációval?

− Főleg az, hogy Németországban az utóbbi években a nyelvismeret szintjére degradálták. Ha egy bevándorló akcentus nélkül beszél németül, integrált személynek számít, még ha az elméje tele van is fundamentalista vagy fasiszta gondolatokkal. Az én török férfiakból alakított önsegítő csoportom – csupa szabálykövető, becsületes, alkalmazkodni képes családapa – nem tekinthető integráltnak, mert a tagjai nagy része még küzd a német nyelvvel. Vagy nézzen rám! Németül beszélgetek magával egy pohár bor mellett, nagyon is integráltnak nézek ki, nem igaz? Ha vallásos volnék, fölállnék, és betérnék az első mecsetbe, rögtön átcsúsznék a másik oldalra. És ez nem változik mindaddig, amíg a német polgártársaink szerint a később érkezetteknek integrálódniuk kell. Ezt a folyamatot egyirányú utcába terelni értelmetlen.

− Tud helyette jobbat?

− Nem csak az integráció fogalmával van baj. Legalább ilyen káros és stigmatizáló az iskolázatlan kifejezés. Gondoljon bele, hogy mondjuk egy fejkendős anatóliai asszonynak, aki életében nem tette be a lábát iskolába, mennyiféle tehetsége, készsége létezik: vendégszerető, barátságos, udvarias, isteni kávét készít és pazar ebédeket. Nincs olyan, hogy képzetlen ember! Számomra az is értelmezhetetlen, hogy migráns. Vagy ahogy Németországban körülírják, „migrációs múlttal rendelkező”. Tudja, mindkét lányom itt született. A kisebbik azt szokta kérdezni tőlem: „Mi a fene közöm van nekem a te migráns múltadhoz, apa?! Még a szülőfaludban sem jártam soha.”

− Tiltólistára tette ezeket a fogalmakat, de akkor mit használ helyettük?

− Semmit. Ha magunkról kell beszélnem, egyszerűen azt mondom: mi, Németországban élő emberek. Ezen azt értem, hogy mindenki. A jólelkűek, a gonoszak, a szőkék, a feketék, a sárgák és azok is, akik úgy érzik, hogy egyik csoportba sem tartoznak. Bizonyos szempontból mindannyian idegenek vagyunk mindenhol. Amikor életemben először tettem be a lábam egy ötcsillagos török hotelbe, úgy éreztem magam, mintha másik bolygóról érkeztem volna. Ha Berlinből térek haza Törökországba, azt olvasom le az arcokról: „Megjött a pöffeszkedő német.” Nekik én ott „a német” vagyok, itt meg mindenkinek „a török”. És ahogy önöknél a cigányokat, a más országból érkezetteket itt is sújtják az előítéletek.

− Mit tesznek ellenük?

− Filmeket forgatnak, könyveket írnak és újságcikkeket, ezerszám. Én jobban szeretek cselekedni. A nyáron megnyitottuk Berlin legnagyobb könyvtárát. A Nyelv és olvasás hete című toleranciaprojektben a főváros parkjainak fái között zsinórokat húztunk ki, és felaggattunk rájuk tízezer könyvet, mindegyiken ezzel a felirattal: „Olvass el, és adj tovább!” Úgy kalkuláltunk, hogy minden kötet legalább tíz ember kezében megfordul, vagyis elvileg azon a héten Berlinben legalább százezer ember biztosan könyvet vesz majd a kezébe. Angol nyelvűt, törököt, kurdot, románt, magyart, merthogy minden európai nyelvet meg lehetett találni valamelyik parkban.

− És mi lett az eredmény?

− Még biztosabb lettem abban, hogy elég volna tízszázaléknyit beszélnünk és húszszázaléknyit írnunk. Hetvenet kell cselekednünk. Amikor 2006-ban először vetettem fel Neuköllnben: tegyünk valamit, hogy jobban értsük egymást ebben a soknemzetiségű városrészben, akkor a nyelvhetes ötletemmel együtt jó sokan lesajnáltak. Én meg szégyelltem magam. A legtöbben biztosak benne, hogy ők a legkiválóbbak a világon. Ezért nem is merik bevallani, ha a tetteik eredménye más lesz, mint remélték. Szerintem a cselekvésnek csak akkor van értelme, ha utána közösen leülünk, és kritizáljuk az elvégzetteket. Lehet, hogy az lesz a konklúzió: nem sikerült, amit kitaláltunk. De hát honnan tudhatnánk, mi történik majd, ha valami teljesen újba fogunk?

− Mint ön a 2007-ben médialavinát elindító török apacsoportjával. Miért kellett az Neuköllnnek?

− Mert Németország több évtizede beszél intenzíven a törökökről. Pont úgy, ahogy Magyarország a romákról. Csak az a baj, hogy velük nem beszél soha senki. Én velük akartam beszélni.

− És miért nem anyacsoportot alapított?

− Azt is alapítottam. De foglalkoznom kellett a vőlegényként Németországba csöppent török férfiak problémáival is. Ők nem beszélik a nyelvet, zsebpénzt kapnak a német feleségüktől, miközben valami egész más szerepre nevelték őket. Két kultúra feszül össze az ilyen vegyes házasságban, és nagyon hamar beüt a krach. Az egyik motivációm az, hogy ezt megelőzzük. Beszélünk vallásról, becsületről, nőkről, szexualitásról, gyerekekről, erőszakmentes nevelésről, egészséges táplálkozásról és minden másról. Egyszer kiderült egy kreuzbergi török családapáról, hogy brutálisan meggyilkolta a terhes feleségét. Másnapra demonstrációt szerveztünk, háromszázan vonultunk fel „Férfiak az erőszak ellen” feliratú pólókban. Aztán szervezünk közös társadalmi munkákat: szerelünk, barkácsolunk, felújítunk a kerületben.

− Erre nem lehetett könnyű rávenni az apacsoportját.

− Téved. A férfiak többségét a környezetük lustának, alulmotiváltnak és zárkózottnak tartja, de ez nem igaz. Az viszont igen, hogy ezeknek a családfőknek a hatvan százaléka a csoportba lépésekor alig tud valamit németül. Nem mindegy, hogy ismerkedéskor elmesél nekik valaki egy viccet németül, vagy elmondom nekik ugyanazt a poént a saját nyelvükön, akcentus nélkül. Higgye el, én azt sem bánnám, ha most elénekelne nekem egy magyar dalt. Vagy mondana két-három dallamos mondatot. Felkiáltanék, hogy: ez az! Ez a sokféleség a gazdagságunk! Általában mégsem ezt mondjuk, hanem azt keressük, hogy miben különbözünk. Így a többség az ön daláról sem azt mesélné el otthon, hogy milyen szép volt, hanem azt, hogy egy magyar újságírót hallott énekelni. De mi szükségünk van arra, hogy mindent így tematizáljunk? Ahelyett, hogy egyszerűen megpróbálnánk megérteni a másik kultúrájának a kódjait. Mert amikor a török gyerek hazaviszi a bizonyítványát, amelyben csupa jó jegy van, csak egyetlenegy egyes, az apa leszidja: – Nem szégyelled magad, fiam, ilyen eredményt hozol, és még a szemembe mersz nézni? Aztán ez a gyerek másnap elmegy az iskolába, és nyilván rögtön lesüti a szemét, amikor a tanára dorgálja meg ugyanezért. Erre mit kap: – Ali, hozzád beszélek, miért nem nézel a szemembe?

− Ezek szerint tanárcsoportot is alapítania kell.

− Hasznos volna, ha a gyerekek otthonról hozott gesztusait, szokásait lehetőségnek, sőt kincsnek tekintenék a pedagógusok. Jártam nemrég olyan iskolában, ahol minden helyiséget, a tanáritól a tornateremig, hat nyelven tábláztak ki. Pedig Németország igazán szereti előtérbe tolni a nyelvi problémákat, és azzal indokolni sok mindent. Egyebek között a munkanélküliséget. De itt sincs, aki kimondaná, hogy az emberiség legnagyobb problémája a szegénység. Miközben az igazán tehetősek nem tudják mire elkölteni a pénzüket. Mit kezdhetnek például az ország leggazdagabb emberei, az Aldi fivérek évi ötvenmilliárd euró haszonnal?Mert az biztos, hogy hamarabb meghozza a postás az elutasító válaszukat, mint ahogy a támogatáskérő levelünk elérte volna őket.

− De ha ennyire tisztán látja a viszonyokat, miért nem hagyja a fenébe az egészet?

− Mert annyiszor nevettek ki negyven év alatt. Hanem ismerek egy török költőt, Nazim Hikmetet. Szerinte önállóan, szabadon élni, mint a fa, és társasan élni, mint az erdő fái: ez minden vágyunk. Ő mondta azt is, hogy soha nem szabad megállni. Erre gondoltam, amikor a programjaimmal próbáltam bejutni német oktatási intézményekbe, ahol mindenki retteg az ilyen „iskolaidegen” alakoktól, mint én. Nem hagyhatom békén a neuköllni török szülőket sem. Ha nem jönnek a csoportba, felhívom őket, kopogtatok az ajtajukon. Közben tudom, hogy száz százalékban átalakítani a beidegződéseket lehetetlen. Ha változtatni akarunk, tervezzünk tyúklépéseket. De minden napra legalább egyet.

Névjegy

Kazim Erdogan 1953-ban született nyolcgyermekes törökországi családban, egy Gökceharman nevű településen, amelynek azóta egyetlen háza sem áll már. Analfabéta szülei Kelet-Anatóliába küldték tanulni, ő lett az első érettségizett családtag. 1974-ben költözött Berlinbe, hogy pszichológiát és szociológiát hallgasson. Dolgozott általános iskolai tanárként, majd iskolapszichológusként, 2003 óta a neuköllni önkormányzat gyámügyi hivatalában végzett munkája mellett civil projekteket szervez: párbeszédet kezdeményez a kerületi szülők, az iskolák és az óvodák között. Népbetegségnek nevezi a kommunikációképtelenséget, és tavaly elindította A keserű ország című programját is: középpontjában Törökországból Berlinbe vándorolt családanyákkal, akik közül sokan teljesen elszigetelten élnek a német fővárosban.