Kikelt a bíboros: nem akar „élő húst áruló gettót”
Minden a lakók felháborodott tiltakozásával kezdődött. Panaszos levelek özöne érkezett – s érkezik mindmáig – Nápoly polgármesteri hivatalába arról, hogy bizonyos városnegyedekben, de különösen a főpályaudvar környékén „tisztességes embernek” sötétedés után nem tanácsos utcára merészkednie. Már ha nem akar kéretlenül pornófilmekbe való jelenetek nézője lenni. Mert estefelé elözönlik a járdákat a testüket áruló nők – és persze férfiak –, legtöbbjük ránézésre sincs több 16 évesnél. A kép – s ez szó szerint értendő – meglehetősen színes. Szép számmal vannak itt képviselve a Kelet-Közép-Európából ide vetődött sápadt arcú lányok éppúgy, mint a fekete-afrikai szegénység elől menekülők vagy a Latin-Amerikából, Ázsiából útra kelt, a könnyebb megélhetés reményét kergető nők és férfiak. A jelenség lassan elviselhetetlenebb, mint a Nápoly utcáit fojtogató bűzzel belengő szemét.
Luigi de Magistris, a májusban megválasztott, az Értékek Olaszországa (IdV) nevű formációt képviselő politikus a közelmúltban tett nyilatkozatával bedobta a fél téglát az állóvízbe. Nem tudni pontosan, hogy csupán tesztelni akarta-e a város lakóit és elöljáróit, vagy készülő tervét szivárogtatta ki, mindenesetre úgy nyilatkozott, hogy a városban egyre erősödő prostitúció szabályozására és megfékezésére piros lámpás házakra vagy negyedekre lenne szükség. Ugyanúgy, mint Amszterdamban. A polgármester azt is megkockáztatta, hogy a „legősibb mesterséget” ilyen módon talán sikerülne kiszabadítani a szervezett bűnözés irányítása alól. A politikai porondon még rutintalan Magistris azonban nem tudta, milyen tüskés bozótba nyúlt amúgy jó szándékú ötletével. Nem kisebb személyiség utasította rendre, mint Crescenzio Sepe bíboros, Nápoly érseke. A nagy befolyással bíró egyházi főméltóság egyik vasárnapi homíliájában támadt neki a polgármesternek, azzal vádolva őt, hogy a nyári uborkaszezonban ilyen hatásvadász bejelentéssel akarja „elfoglalni” a sajtót. Szerinte nem a piros lámpás házak képezik Nápoly legsürgősebben megoldandó problémáját. S ha már lőtt az érsek, élesre töltött. Nemcsak az „emberi húst áruló gettókra” mondott nemet, hanem az egyneműek élettársi kapcsolatára és a „biológiai testamentumra” is. Minden olyan „eretnek” tervre, amellyel Magistris május óta előhozakodott.
A vita eddig a pontig az előre megírható forgatókönyv szerint zajlott. Gellert akkor kapott, amikor a polgármester viszonválaszában kissé elvetette a sulykot. Nem elégedett meg azzal, hogy visszautasítsa a városvezetés elleni egyházi támadást, hanem a sértettség pozíciójából riposztozva azt mondta: jobb lenne, ha a bíboros a piros lámpás házakkal szemben „más épületekkel” törődne. Ez márpedig kendőzetlen utalás arra az ügyészi vizsgálatra, miszerint Sepe – aki 2001 és 2006 között a Vatikán hitterjesztési kongregációjának prefektusa volt – korrupcióval újíttatta volna fel a jezsuiták római palotáit. Az nem meglepő, hogy a vitába – persze a bíboros oldalán – beleszólt az olasz püspöki kar napilapja, a l’Avvenire is, az már inkább, hogy Lidia Ravera feminista olasz írónő is szenzációhajhásznak nevezte Magistrist, akinek szerinte a szemetet kellene elszállíttatnia Nápoly utcáiról, javítani a szolgáltatásokat, a közlekedést, az életminőséget, s nem a piros lámpás házakkal kellene foglalkoznia.
Nincs új a nap alatt – fűz kommentárt a vitához az Ilmediano.it című nápolyi internetes portál. Emlékeztet rá, hogy az 1800-as évek második felében Nápoly Bourbon-uralkodói nem csupán piros lámpás házakba kényszerítették a korabeli prostituáltakat, hanem még falat is húztak a „tisztességes városnegyedek” és a megélhetésüket saját testük áruba bocsátásával biztosító nők lakhelye közé. A már akkor is létező camorra azonban lyukakat vágott a falba, így szöktette ki a piros lámpás negyedekből a kurtizánokat. Az egészségügyi és rendőri felügyelet nélkül az utcán dolgozó hölgyek szolgáltatásai ugyanis olcsóbbak voltak, s a profit a madám helyett az ottani maffia, a camorra zsebébe vándorolt. A nápolyi polgármester ezt a régi, jól bevált Bourbon-módszert akarja most visszaállítani, ily módon rendezve a problémát. Csakhogy az egyház is a régi módon reagál az ügyre: amiről nem beszélünk, az nincs is.
