Egyházi vihart kavart a bíboros
A vatikáni klérus történetesen nem állt közel Martinihez. S nem csupán azért, mert a legnagyobb kiterjedésű itáliai főegyházmegye élén állva Carlo Martini volt a reformista szárny pápajelöltje, a bajor „páncélkardinális” – ahogy Ratzingert a szülőhazájában emlegetik – legnagyobb kihívója, de a nézeteik is meglehetősen messze álltak egymástól. Nem mintha Martini ne lett volna konzervatív. Ő maga említette egyszer egy interjúban, hogy az egyház a maga természeténél fogva konzervatív intézmény. Mint mondta, „a Tízparancsolatot nem lehet megreformálni, a Ne ölj!, Ne lopj!-ról nem lehet áttérni az Ölj!, Lopj!-ra.” Sőt még a pápával kapcsolatban is megkockáztatta, hogy Ratzinger nyilvánvalóan másként lesz pápa, mint II. János Pál volt. „XVI. Benedek meglepetéseket tartogat számunkra azoknak a sztereotípiáknak a vonatkozásában, amelyekkel őt egy kissé felületesen illetik” – írta nem sokkal Ratzinger megválasztása után.
De alighanem csalódnia kellett. Ő arra számított, hogy az egyház –megszabadulva a kommunizmus tehertételeitől – megkönnyebbülhet, és az energiáit másra fordíthatja. Pontosabban a szocialista világrendszer összeomlásával éppen a katolikus egyház töltheti be az ellensúlyt, amelyet korábban ez a világrendszer játszott. Immár nem konfrontálódó ellenfelek, hanem az azonos oldalon állók között kell lavíroznia: a más államok kizsákmányolása révén meggazdagodott nyugati világ, a feltörekvő ázsiai országok, illetve a reménytelenül leszakadó harmadik világ között. Éppen ez utóbbi javára.
Csalódását az egyházához hű kardinális a haláláig leplezte. A milánói Corriere della Sera is csak most szombaton, huszonnégy órával Martini halála után hozta nyilvánosságra azt az interjút, amelyet még augusztus elején készített a már súlyosan beteg főpásztorral. Ebből az interjúból kiderül, milyen indulatok dúlhattak a nyugdíjas érsekben amiatt, mert képtelen belülről megreformálni egyházát. De most végül – mint valami lelki testamentumot – hagyta hátra intelmét: a római katolikus egyház kétszáz évvel le van maradva korától, és ha radikálisan meg nem változik, el fogja veszíteni maradék híveit.
„Az egyház elfáradt, kultúránk elöregedett, templomaink nagyok, de üresek, az egyházi bürokrácia terebélyesedik, vallási szertartásaink és reverendáink fényűzőek”, de vajon így kell-e kinéznie a „szolgáló Krisztus” egyházának? – teszi fel a kérdést a vatikáni klérust és a pápa személyét sem kímélő bíboros. Az interjúban azt javasolja XVI. Benedeknek, hogy olyan papokkal vegye magát körül, akik ismerik a szegények nyomorúságát. Olyan egyházi főméltóságokból csináljon hősöket, mint a mártírhalált halt Romero, El Salvador érseke, akit saját székesegyházában lőttek agyon, mert az elnyomottak pártján állt.
Mondhatja persze a Vatikán, hogy a Parkinson-kórban szenvedő, kontrollját vesztett bíboros végső jajkiáltása nem lehet irányadó jövőbeni egyházpolitikája számára. De a milánói Dóm téren szorongó, Martinitól végső búcsút vevő több tízezres tömeg ezt láthatóan másként gondolja. A „láthatatlanokról” nem is beszélve, akik szerint az egyháznak ideje lenne elismernie a hibáit, újragondolnia kőkonzervatív véleményét családról, válásról, fogamzásgátlásról. S legfőképpen megtisztulnia a pedofilbotrányoktól.
