Az uniós politika dinamikája évtizedeken át a több vagy kevesebb közös kormányzás dilemmája körül pulzált. EU-történeti szempontból a mai helyzet paradoxona, hogy az elmúlt két évtized mélyítései éppen akkor tennének szükségessé sokkal több közös kormányzást, amikor ezt a bővítések által heterogénné tett összetétel nagyban megnehezíti. Másrészt pedig akkor kellene az EU-nak választ adnia a globális pénzügyi válságra, amikor a saját pénzügyi architektúrájának gyengeségei megmutatkoztak.

Az euró több tekintetben is a mai ellentmondások és egzisztenciális viták középpontjában áll. Egyrészt látni kell, hogy az egységes valuta megfelelő alapok nélküli (gazdasági és) monetáris unió keretében működik, ahol az alapok utólagos lerakásának menetrendjéről az érintettek körében nincs konszenzus. Másrészt az is egyre nyilvánvalóbb, hogy ha az euró ma hiányzó alapjai és pillérei a helyükre kerülnek, ez néhány tagállam (és köztük legalább egy nagyobb tagország) számára elfogadhatatlan jellegű és mélységű integrációt jelent majd.

Az euró eddigi története arra példa, hogy mégiscsak meg lehet kísérelni a szakadék fölötti átkelést két kisebb ugrással. Ennek kockázata persze óriási, még ha ezt kezdetben a hivatalos fórumokon nem ismerik is el. Most, amikor a második ugrást kellene megtenni (a valódi gazdasági kormányzás és közös pénzügyi szabályozás, valamint fiskális és szociális unió bevezetésével), sokan vannak, akik azt gondolják: a status quo fenntartható. Pedig ez az egy biztosan nem igaz.

Félreértés, hogy a jelen helyzetben az erősebb országokat a cselekvés, a gyengébbeket a fékezés jellemzi. Éppen, hogy az erősebb (jellemzően északi) országokban jellemző az idegenkedés a második ugrástól, amely stabilabb állapothoz, kiegyensúlyozottabb növekedéshez vezethetne el. Van olyan, nem is kicsi „északi” ország, ahol a hárompárti kormánykoalíció uniós ügyekben legalább három, egymással gyakran disszonáns hangnemben szólal meg – ám ez semmiség ahhoz képest, hogy egy jóval kisebb népességű északi ország politikai elitje olykor összevissza beszél az euróval és az euróövezet összetételével kapcsolatban.

A szorosabb koordináció kiépítése az elmúlt két évben megkésve ugyan, de gyorsan haladt előre – ha a további tempót és a távolságot illetően nincs is egyetértés, az irányt illetően van. A valódi kérdés tehát már régen nem az, hogy a közösségi vagy a tagállami kormányzáson legyen-e a hangsúly, hanem hogy az erősítendő közös kormányzás mely intézmények kezébe kerüljön. Legyen-e erősebb (már megint) az Európai Bizottság; jöjjön-e létre párhuzamos, EU-n belüli, de kevesebb országot szolgáló struktúra, vagy bővüljön az olyan már létező intézmények hatásköre, mint az Európai Központi Bank vagy az eurócsoport?

A konstruktív megoldáshoz tehát több koordinációra van szükség. Sokak szemében kérdés azonban, hogy ezt a feladatot a bizottságra lehet-e bízni. Az, hogy a valutaunióval kapcsolatban sok mindennek egy 27 tagúnál kisebb csoport a résztvevője, nem lehet akadály, hiszen a bizottság már így is sok mindent gondoz, ami nem fed le mindenkit („változó geometriák”, amire példa Schengen, de maga az EMU is). A döntést nehezíti több tényező is, például a bizottság túlzott hatalommal való felruházásától való félelem vagy az, hogy a bizottságot az európai közvélemény csak felszínesen ismeri, a meglevő tudást gyakran – a Balázs Péter írásában is visszaköszönő – sztereotípiák uralják.

Az Európai Bizottság ismertsége, átláthatósága az elmúlt másfél évtized során (döntően az északi országok csatlakozásának köszönhetően) sokat fejlődött. A brüsszeli hivatali központnak az elnök és a biztosok adnak arcot, rajtuk keresztül látható, hallható és beszámoltatható az intézmény. A bizottsági elnök a kormányfők partnere, de csak 1995 óta gyakorlat, hogy maga is a kormányfők közül jön, korábban ez nem volt jellemző. Az unió méretének növekedése, a bizottság hatásköreinek bővülése hozta ezt magával, részben az összeurópai ismertség, részben a tapasztalat igénye miatt. (Az USA elnökei között is sokkal többen vannak exkormányzók, mint exszenátorok, ha szabad ezt a hasonlatot használni.)

A biztosok feladata elérni, hogy a bizottság irodái a változó valóság által megkívánt kezdeményezéseket gyártsanak, tényleges megoldásokat kínáljanak az európai gazdaság és társadalom problémáira, és a meglevő szabályokat az uniós szervek érvényesíteni tudják. A nemzetek erősorrendje rányomja bélyegét a bizottságra, például azáltal, hogy a hivatali apparátusban tagállami reprezentativitás érvényesül, illetve hogy a nagyobb, gazdagabb, befolyásosabb tagállamokból jövő biztosokhoz nagyobb eséllyel kerülnek magasabb presztízsű, több uniós hatáskört képviselő portfóliók (a származási ország erősebb faktor, mint a biztos kvalitásai).

A főigazgatóságokon dolgozó uniós tisztviselők elsősorban bürokraták (weberi értelemben), és csak másodsorban szakemberek. Négyhat évente egyik székből a másikba, egyik területről a másikra kell átigazolniuk, aminek előnyei és hátrányai egyaránt vannak. A bürokrácia jobb működése érdekében számos újítás született már (nemzeti szakértők rendszere, több határozott idejű alkalmazott stb.). A bizottság akkor eredményes, ha a politikai és a technokrata elem szerencsésen kombinálódik egymással.

Sok múlik a biztosok közötti jó együttműködésen. Számos kezdeményezés közös dokumentum formájában látja meg a napvilágot. Ha a magam területét példaként hozhatom: a kohéziós politikában szorosan együtt kell működni a regionális ügyek biztosával, a gazdasági kormányzásban a gazdasági és monetáris ügyek biztosával, nyugdíjügyben az előbbi mellett a belső piaci biztossal, a romaügyekben az alapjogival. Ez a belső összhangteremtés igen fontos, bár nem mindig egyszerű, és egyáltalán nem látványos munka. A nyilvánosságban annyi jelenik meg, hogy két vagy három biztos együtt áll ki a sajtótájékoztatóra, és esetleg különböző nyelveken prezentálnak.

Az, hogy minden uniós döntésben megjelenik egyrészt a szakpolitikai szempont (Európai Bizottság), másrészt a nemzeti érdek (Tanács), egyfajta mátrixelvű működést jelent, ami az adott integrációs méretek mellett nemcsak elkerülhetetlen, de nagyon fontos is. A harmadik dimenzió a demokratikus legitimáció (Európai Parlament). További intézmények (Gazdasági és Szociális Bizottság, Régiók Bizottsága), valamint az EU-szintű szociális partnerekkel és civil szervezetekkel folytatott szakadatlan párbeszéd garantálja, hogy ne vesszen el semmilyen fontos érték, szempont vagy részlet a döntéshozatal és a végrehajtás során. Ez a komplexitás az EU-ban nem spórolható meg, de az eredményessége javítandó.

A válságból kilábaló Európai Unióban egyszerre kell hogy lehetőségünk legyen gyorsabb és hatékonyabb EU-szintű intézkedésekre, valamint erősebb demokratikus legitimációra. Vannak, akik szerint ez lehetetlen – ők az átalakulás és a fellendülés kerékkötői Északon és Délen, Nyugaton és Keleten. Ha erős és közös a szándék az európai gazdaság és társadalom prosperitásának és kiegyensúlyozott fejlődésének megteremtésére, a feladat bonyolultsága nem jelenthet leküzdhetetlen akadályt. Ehhez a munkához ösztönzést ad, hogy a jelenlegi pénzügy-politikai bénultság ellenére a világ sok részén az európai társadalmi modellt és politikai értékeket mintának tekintik. A gazdasági válságkezelés közben ennek megőrzésére, megerősítésére fokozottan vigyázni kell.

A szerző az Európai Bizottság foglalkoztatásért, szociális ügyekért és befogadásért felelős biztosa