Rajzolj nekem egy pártot!
A májusban hatalomra került Francois Hollande-dal kapcsolatban még illetlenség lenne Waterlooról beszélni, de tény, hogy az új francia elnök bő három hónap alatt máris lefaragott legalább öt pontot tetszési indexéből. Megválasztásakor a franciák 61 százaléka mondta, hogy ő a legmegfelelőbb ember, aki kivezetheti az országot a válságból, a legfrissebb felmérések viszont a benne bízók arányát már csak 56 százalékra taksálják. Sőt ennél is kevesebb, alig 51 százalék gondolja úgy, hogy Hollande képes lehet növekedési pályára állítani a jó háromnegyed éve stagnáló francia gazdaságot.
Más kérdés, hogy ember legyen a talpán, aki a franciák kedvében akar járni. Öt évvel ezelőtt Nicolas Sarkozynek azt vetették a szemére, hogy túlpörög, túlmozgásos, sziporkázó ötletei egymást oltják ki, hogy egyszerre ő az elnök és a miniszterelnök. Hollande viszont, aki eleve úgy indult, hogy „normális elnök” lesz, s azt kérte a franciáktól, ne a személyével, hanem a politikájával foglalkozzanak, csalatkozni kénytelen. Bírálói ugyanis túl lassúnak, körülményesnek találják, s valami különleges húzást várnának tőle. Még a hozzá viszonylag közel álló sajtó sem nagyon kíméli.
A Le Monde tétlenséggel, halogató magatartással vádolja, s még a kifejezetten baloldali Libération is azzal a szalagcímmel indította az új politikai szezont, hogy „Francois Hollande középszerű nyara”. Pedig az elnök inkább taktikusnak, mint középszerűnek nevezhető. Jó politikai érzékkel azokat a választási kampányígéreteit igyekezett elsőként megvalósítani, amelyek népszerűségét növelték. Harminc százalékkal csökkentette a kormánytagok s ezzel együtt saját fizetését, az állami vállalatok vezetőinél pedig fizetési plafont vezetett be.
Szabályozta az albérleti díjak emelésének lehetőségét, bővítette a közoktatásban az oktatói létszámot, új szolidaritási vagyonadót vezetett be, megemelte a kötelező minimálbért, ugyanakkor megszüntette a túlórák Sarkozy által preferált adómentességét. Utóbbival azt szeretné elérni, hogy ne a státusban lévő dolgozókat túlóráztassák, hanem újakat, lehetőleg fiatalokat vegyenek fel. Ez ugyanis a legnagyobb gond Franciaországban: még sohasem volt ekkora, tíz százalék fölötti a munkanélküliség, s miután az előre jelzett 1,2 százalékos gazdasági növekedés jó, ha fél százalék lesz, e téren csak a kormány beavatkozásától lehet változást remélni. Hollande éppen ezzel próbálkozik.
Szeptemberben várhatóan bejelenti 150 ezer, államilag támogatott új munkahely létrehozását, és tervei szerint ugyanennyi új lakást kellene építeni. Az eddigi lépések azonban inkább vittek a kasszából, mint hoztak. Hollande-nak mostanában kell majd előállnia a nyilván megszorításokat tartalmazó adóreformjával, és a jövő évi költségvetés megvitatása is fájó pontokat érinthet. S akkor még nem szóltunk a szocialisták által ellenzékből sokat bírált bevándorlási politikáról és a fényesnek távolról sem nevezhető közbiztonságról. Az Amiens környékén pár nappal ezelőtt felszámolt romatelepek és az ezzel együtt járó zavargások már jelezték, hogy heves indulatok lappanganak a felszín alatt, s ezek most a baloldalnak okozhatnak fejfájást.
Amely egyébként is belső gondokkal küzd. Az október végére bejelentett szocialista pártkongresszusnak meg kell fogalmaznia a hatalomban gyakorolni kívánt politikai programját, s meg kell oldania egy sor személyi kérdést. Nem tudni például, hogy a kissé sértődött, a kormányból kimaradt Martine Aubry marad-e a szocialista párt főtitkári székében, s mi lesz a sorsa a képviselői mandátumát is elveszítő volt elnökjelöltnek, Ségolene Royalnak. Egyáltalán, a jelenlegi, a pártot abszolút parlamenti többséghez segítő vezetőséggel érdemes-e nekimenni a 2017-es választásoknak, vagy indokolt lenne időközben megkezdeni a fiatalítást? A baloldali érzelmű hetilapot, a Le Nouvel Observateurt is ez foglalkoztatja, s Rajzolj nekem egy pártot! címmel kampányt indított. Olvasóitól azt várja, skicceljék fel egy általuk elképzelt, modern baloldali párt kontúrjait.
