– Az eurót bevezető tizenhét ország közül a gazdagabbak, vagyis a német, finn, osztrák hitelezők hangoztatták az augusztusi meleg nyárban ezeket a nézeteket, s a „lehet, de nem kéne” nyilatkozatok számát szaporította Jörg Asmussen, az Európai Központi Bank (EKB) német igazgatósági tagja is.

Közös játék – a spanyol kormányfő, a német kancellár, az olasz miniszterelnök és a francia elnök maszkját viselő tiltakozók Rómában

S részben ez a kiismerhetetlen érvelés késztette a minap Corradó Passerát, az olasz kormány ipari miniszterét (aki egyébként az Intesa San paolo irányítását adta fel, hogy Mario Monti mellett szerepet vállaljon Olaszország megmentésében) kifakadásra e „zavaros és romboló jellegű” megszólalások miatt. Nem az háborította fel elsősorban, hogy az európai bank- és államadósság-válság ötödik és a görög krízis harmadik évében még mindig ilyen színvonalon zajlik a diskurzus.

Még csak nem is az, hogy Angela Merkel német kancellár a szabadesésben lévő görög gazdaság számára a tántoríthatatlan költségvetési szigort tartja a legjobb orvosságnak, miközben a színfalak mögött hajlandónak látszik engedményeket tenni az Athénnak adott kölcsönök kamatait illetően, mert aggódik az esetleges görög kilépés beláthatatlan és tovagyűrűző hatásai miatt. Nem, Passerát nem a görögök körüli hercehurca bőszítette fel, hanem az a káosz, amely a spanyol és az olasz államkötvények hozamát befolyásoló, s az athéni stratégiánál sokkal fontosabb politika kialakítását övezi.

A befektetők, a nagy nemzetközi tőzsdék már július vége óta derűs hangulatba ringatták magukat, úgy vélik, hogy az európai – és persze az amerikai, a kínai és a japán – jegybank tényleg tesz valamit a válság megoldásáért. Abból a kevésből merítenek, ami elhangzott. Az EKB elnöke, az olasz Mario Draghi azt mondta, hogy mindent megtesz az euró megőrzéséért. Az augusztus eleji jegybanki ülésen ugyan a részleteket nem vitatták meg, de a napokban Angela Merkel is úgy fogalmazott, hogy Draghi nem a levegőbe beszélt.

Ám a Bundesbank, élén Merkel korábbi tanácsadójával, a stabilitást a hagyományoknak megfelelően mindenek elé helyező Jens Weidmannal, minden esetben jelzi, nem ért egyet azzal, hogy az EKB beavatkozzon. S a német belpolitikában is sokan Weidmannal tartanának, mondván, az európai jegybanknak nem feladata a kormányok finanszírozása. Sőt új felvetés – pontosabban csak a kérdés nyílt felvetése az új –, hogy Németország kapjon vétójogot az EKB-ban, s ilyen értelemben szóljon bele a megsegítésre váró országok reformprogramjába, költségvetésébe. A Handelsblatt azt írta, hogy Merkel is Weidmannt támogatja, de nem akar nyíltan ütközni Draghival.

A terítékre még a június végi uniós csúcson felkerült, hogy az ideiglenes, illetve a szeptember 12-i német alkotmánybírósági véleménytől függően életbe lépő és véglegesnek szánt két pénzügyi alap (EFSF és ESM), valamint az EKB vásároljon államkötvényeket, ha valamely tagország – most Spanyolországról és Olaszországól van szó – piaci nyomás alá kerül. Ám egyelőre nem lehet tudni, milyen feltételek mellett. A minapi német lapértesülést, hogy a hozamot egy bizonyos szintnél magasabbra emelkedni nem engednék, találgatásnak minősítette az EKB, s újfent ellen érzésének adott hangot a Bundesbank is.

A két nagy tagállam egészen más megközelítést követel, mint amilyenben Görögország, Írország és Portugália részesült. Ez adódik a méretből, meg persze az esetleges segélyprogram hatalmas összegéből. A madridi és a római vonakodás oka nemcsak a nemzeti büszkeség, hanem az a tény, hogy a három megtámogatott ország nem számíthat a magánbefektetők támogatására, nem tud a piacon hitelhez jutni. Ezért igyekezne Madrid és Róma meggyőzni Berlint (Párizst már nem kell), hogy egészen más csomagot képzeljen el, amelyben több helye van a növekedésnek, s amely nem riasztja el akár évekre a magánszektor hitelezőit.

A pénz pedig közben szivárog el a periféria országaiból. Még nem rohamozzák a bankokat, de a helyzet súlyos. A németek azonban nem akarnak – az EKB közbeiktatásával sem – valamiféle közös adósságkezelésre áttérni. Mert minden ország felelős a saját költségvetéséért és adósságáért. Pontosabban, mélyebb integráció, fiskális és politikai unió létrehozása esetén lehetne szó ilyesmiről. A feltétel nyilván a szuverenitás feladása lenne. Áldozatot (pénzt), s nem parancsot várnak a németektől a többiek, de cserébe alighanem el kell fogadniuk, hogy a gazdaságpolitikákat sokkal jobban össze kell hangolni, s jóváhagyatni Brüsszellel.

A német kancellár a minap ismét előhozakodott a politikai unió ötletével, hiszen ilyen keretben lehetne elkerülni annak látszatát, hogy Berlin kormányozza az eurózónát, s lényegében az egész uniót. Ám a francia szocialisták – akik ragaszkodnak az adósságcsökkentéshez és a deficitcsökkentési tervhez, élvezve az apadó hozamokat és erősítve tárgyalási pozícióikat a németekkel szemben –ezt ellenzik, lényegében újrajátsszák az euró bevezetése előtti Kohl–Mitterrand vitát. De szeptemberben válaszokat kell adni a most éppen türelmes piacoknak, hogy akkor mit is lép az EFSF/ESM/EKB trió, nem lehet még éveket kérni a politikai unió kialakítására.

Erre utal Gabriel Stein is, aki a monetáris és pénzügyi intézmények fórumán (OMFIF) egyetértett persze azokkal, akik szerint a valutaunió nem képzelhető el fiskális és politikai unió nélkül, amennyiben egyenlő erejű gazdaságokról beszélünk. De létezik egy alternatíva, hogy a legerősebb tag ragadja magához az irányítást, ha keresztül tudja vinni az akaratát. S hogy ez az eshetőség fennáll, arra jó példa, amit a New York-i Egyetemen tanító s a válság előrejelzésével magának nagy hírnevet szerző Nouriel Roubini professzornak mondtak Rómában az összeesküvéselméletektől magukat távol tartó Nicolas Berggruen Intézetben: a szuverenitás feladása elkerülhetetlen, de azért nagy a különbség a föderalizmus és az újgyarmatosítás között.

Európa jövőjéről már számos országban – például Németországban, Hollandiában, Olaszországban – legszívesebben referendumot rendeznének. Egyes elemzők szerint ez éppen arra utal, hogy a politikai elit képtelen utat mutatni, kiutat találni a feneketlen kútból. Európáról a polgárokat kérdezni persze kockázatos. A németek azért tennék ezt, hogy könnyebben Brüsszelbe delegálhassanak jogköröket, s ne kelljen folyton az alkotmánybíróságtól állásfoglalást kérni; az olaszok azt firtatnák, meddig mehetnek el a szuverenitás feladásában. A hollandok a kiegyensúlyozott költségvetés elvét a nemzeti joganyagba kötelezően átültető fiskális szerződést kérdőjelezik meg, holott szigorban ők számítottak a németek legerősebb szövetségesének.

S a német alkotmánybíróság azon a napon hirdeti ki a véleményét az ESM-ről és a fiskális paktumról, amikor a hollandok az urnák elé járulnak. A parlamenti választások nagy esélyese a Munkáspárttól balra álló szocialista tömörülés, amely azzal szerzett népszerűséget, hogy ellenzi a Brüsszel által Hágának kidolgozott hiánylefaragási menetrendet. Egyben jelezte, ha büntetést szabnának ki rá az unió központjában, azt nem fizetné ki. Hollandia az uniós együttműködés fejlesztésében találja meg nemzeti érdekeit, de a politikai unió szorgalmazásában nem követné Berlint.

Az augusztusi pihenő után forró ősz vár az újra recesszió felé sodródó, s emiatt a német lokomotív lassulását is elszenvedni kénytelen eurózónára. A piacok várják a válaszokat. Az EKB-től, a kormányoktól és a bizottságtól is, amely ígéri, hamarosan előterjeszti a várhatóan nagy vitákat kavaró javaslatát az európai bankfelügyelet létrehozására. Ha sikerül ebben megállapodni, akkor lehetne a mentőalapokból közvetlenül a bankok feltőkésítésére pénzeket folyósítani. Ám a bizottság egyelőre nem foglalkozik a betétbiztosítás és a banki válságmegoldás intézményi rendszerének európai szintre emelésével, holott sok szakértő szerint ez sürgetőbb feladat volna az államadósság-válságot duzzasztó pénzintézeti krízis kezelésére.

A nagy piaci várakozásnak kiábrándulás lehet a vége, ha elmaradnak a szükséges döntések. De melyek is a szükséges lépések? Nos, ezek lényege a négyszeres unió lenne, rövid távú, jórészt a bankválságot megoldó, sürgős intézkedésekkel vegyítve. Így foglalta össze az elemzők széles körében is megfogalmazódó véleményeket az amerikai szenátus külügyi bizottságának meghallgatásán Nicolas Véron, a brüsszeli Bruegel és a washingtoni Peterson Intézet francia kutatója, aki szerint nem az elégtelen, hanem a meg sem született döntések miatt húzódik immár öt éve a pénzügyi válság Európában.

Ennek részben az az oka, hogy az uniós intézmények, illetve az egymásba fonódó hivatalos és informális döntési körök európai szinten demokratikus deficittől szenvednek. Ebből következik, hogy közvetlenül a választott európai végrehajtói hatalomnak kell a banki, a költségvetési és a szerkezeti politikákat felügyelnie egy arányosabb népképviseletet megtestesítő Európai Parlament ellenőrzése mellett. Az intézményi átalakítás sorrendjét pedig nem lehet meghatározni, hiszen a banki, a versenyképességi, a fiskális és a politikai uniónak, azaz a négyszeres uniónak egy időben kell létrejönnie, egyik a másik nélkül nem működhet.

 – Ha az eurózóna döntéshozatali rendszere hasonlítana az Egyesült Államokéra, Európa már szintén túl jutott volna a bankválságon – hangsúlyozta Véron. A francia kutató azok közé tartozik, akik az integráció mélyítésében, a föderatív berendezkedés előmozdításában látják az egyetlen lehetséges megoldást. Évekig tartó, keserves folyamat elé nézünk. Ez bizonyos. Az eurózóna időnyerésre játszik, hátha lesz valami a megszorításokból és a reformokból a nagy déli országokban – a Moody’s szerint az eurózna tagállamai félúton járnak a belső egyensúly és a versenyképesség helyreállításában és kiigazításában –, hátha enyhül a válság, hátha lenyugodnak a piacok, miközben iszonyú érdekviták közepette hozzá lehet fogni az unió intézményi átalakításához.

Amikor Roubinit arról kérdezték néhány napja, mit vár a következő másfél évben, azt mondta: tíz százalék az esélye annak, hogy a világgazdaságban hirtelen javulást észlelünk, hogy az eurózóna érdemben elmozdul a fiskális és politikai unió irányába. Ellenben ötvenöt százalék esélyt ad, hogy az eurózóna re cesszióban marad, de nem bomlik fel, hanem folytatja az öt éve rá jellemző evickélést, s közben némileg növekedik az amerikai és lassul a kínai gazdaság, de nem tör ki háború a Közel-Keleten. S marad persze harmincöt százaléknyi esély rá, hogy minden sokkal rosszabb lesz.