- Az utóbbi időben slágertéma lett Európa válsága, Orbán Viktor magyar miniszterelnök egyenesen a Nyugat alkonyáról beszélt Tusnádfürdőn. Ön szerint mekkora a baj?

- Az én értelmezésemben a válság nem negatív kifejezés. A krízis szó az ógörög nyelvből származik, és egyfajta kényszert jelent, hogy az ember átgondoljon egy helyzetet,majd döntést hozzon. Szerintem a lényeg nem annyira a pénzügyi, a gazdasági vagy éppen az euróválság, hanem a politikai krízis. Ez a fő probléma.

Ma már nyilvánvaló, hogy Európa fejlődése szempontjából az utóbbi években a politika vagy a politikusok nem a megfelelő intézkedéseket hozták. Az euróválság annak köszönhető, hogy az integrációt nem vitték végig konzekvens módon. Ha az euró bevezetését követően létrejött volna egy valódi pénzügyi unió, ha a politikusokban lett volna bátorság ezt időben meglépni, akkor most egészen máshol tartanánk.

- Ön szerint tehát a pénzügyi válság nem is annyira jelentős? Inkább adósságválságról kéne beszélni?

- Ezt valóban nem vitatom, de itt is érdemes az összefüggésekre figyelni. Ezen a téren is szorosan összefonódott Európa: az adósságokban szinte minden bank „benne van”. Ha egy magyar bank csődbe megy, akkor azon nemcsak önök, a magyar adófizetők, hanem több nemzetközi bank is veszít. Éppen ezért úgy látom, hogy nemhogy kevesebb, hanem éppenséggel több Európára van szükség: közös megoldások kellenek, nem egyéniek. Tudom, itt mindig beleütközünk a demokratikus kontroll problémáiba, de higgyék el nekem: különkülön nem fog menni.

A kialakult helyzetre ráadásul rájátszanak a nemzeti politikusok jól ismert önzésükkel, egoizmusukkal. Mindegyik meg van győződve róla, hogy ő nyújtja a legjobb megoldást az országának, de ahhoz valahogy mégsem elég okosak, hogy képesek legyenek együtt dolgozni. A legprimitívebb ösztönök munkálnak bennük: a félelem attól, hogy elveszítik önnön fontosságukat. A mai európai kontextusban egy Werner Faymann (osztrák kormányfő – a szerk.) vagy egy Orbán Viktor nem túl jelentős szereplő, ám ezt a helyzetet képtelenek elviselni. Pedig különösen a kis uniós tagállamoknak – ide sorolom Magyarországot és Ausztriát is – kellene sürgősen megfontolniuk a szorosabb együttműködést, mert az, hogy mindenki Berlintől várja a megoldást mindenre, sehova nem vezet. Európának továbbra sincs hiteles vezetője, és emiatt globálisan is veszítünk a befolyásunkból.

- A válság valóban megtépázta Európa imázsát, de tényleg olyan rosszul állunk a világban? Politikailag talán visszaszorult a térség, de az EU még mindig a világ legnagyobb kereskedelmi blokkja, amely a világ exportjából 20 százalékkal részesedik. Nem túlzás hanyatlásról beszélni?

- A helyzet az, hogy kitűnő lehetőségeink lennének, de nem élünk velük. Az európai vezető tisztségekre sokkal erősebb embereket kellene választani. Az én szememben Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök lenne az ideális jelölt az Európai Bizottság élére, de róla a többiek azt mondták: túl intellektuális. Ashton bárónőre nem is szeretnék szót vesztegetni, mert őt konkrétan azért választották, hogy ne csináljon külpolitikát, lévén nem ért hozzá. A nemzeti politikusok még mindig nem értik, hogy nincsenek abban a helyzetben, hogy egyedül megoldják a problémákat. Így aztán hagyjuk, hogy az amerikaiak diktáljanak.

- A magyar kormányfő biztosan vitatkozna önnel, hiszen szerinte a nemzeti érzések reneszánszát éljük Európában, és a válságért Brüsszel, különösen az eurokraták felelősek.

- Megkérdőjelezném, hogy valóban megerősödtek-e a nemzeti érzések. Ami megerősödött, az az önzés. Van erről egy jó bécsi mondás: „Mindenki saját magára gondol,magamra csak én gondolok.” Ez a mondat jól jellemzi a mai kort. Szerintem nem a nemzeti érzések, hanem az értékek iránt van manapság kereslet. Az emberek nem a nemzeti érzéseket vagy a primitív vallásosságot keresik, hanem az értékeket, amelyek összetartják a társadalmakat. Európa egy ilyen érték.

- Ezt az idősebbek szeretik hangoztatni, hiszen az Európai Unió az ő életművük. De a fiatalabb generáció szemében mintha nem lenne ekkora érték Európa, sőt olykor inkább nyűg. Minek köszönhető ez?

- Ez ami hibánk is, az idősebb generációé, hogy nem hangsúlyoztuk eléggé a fontosságát. A háborút vagy az azt követő újjáépítést megélt nemzedék számára a túlélés alapvető feltétele volt az összetartás. És ennek köszönhetően évről évre javultak a körülmények, az életszínvonal – legalábbis Nyugaton. Most eljutottunk a jóléti plafonig. Olyan ez, mint amikor valaki degeszre eszi magát, jöhet a fogyókúra. De a politikusok – és velük együtt a média – képtelenek értelmesen elmagyarázni az embereknek, hogy igen, itt most új korszak következik. Ami pedig a nyugati világ alkonyát illeti, ezt vizionálni divatos dolog, a bécsi kávéházakban évek, sőt talán évtizedek óta az egyik kedvenc téma. A letűntmonarchia kulisszái jó hátteret biztosítanak az efféle diskurzushoz. Karl Kraus filozófus mondta egyszer, hogy Bécs a világvége kísérleti terepe, szóval én nem veszem olyan komolyan ezt az egészet.

- Ezzel szemben Orbán Viktor magyar miniszterelnök arról beszélt, hogy a válság csak a Nyugatot érinti, a közép-európai országok sokkal jobban kezelik a problémákat. Ehhez képest a szlovének és a szlovákok is elég nagy bajban vannak. Mint Közép-Európa jó ismerője mit gondol erről? Valóban különleges a helyzetünk?

- Az adósságállomány valóban alacsonyabb Közép-Európában, mint Nyugaton, de ez nem a politikusok érdeme, hanem egyszerűen ennek a térségnek még nem volt ideje és lehetősége annyira eladósodnia, mint a Nyugatnak. De abban igaza van Orbán Viktornak, hogy Közép-Európának több a válságtapasztalata, hiszen a rendszerváltás óta nem először kerülnek nehéz helyzetbe. Évek óta hangoztatom, hogy ezeknek az országoknak együtt kellene működniük, de a politikusok csak beszélnek, tenni nem tesznek semmit. Pedig az országok közti különbségek nem olyan óriásiak, csak épp a stratégia más. A lengyelek Amerika felé kacsingatnak, a csehek Berlinnel hadakoznak, Orbán pedig a magyar birodalomról álmodik. Még mindig úgy gondolom, hogy nagyon intelligens, de nagyon furcsa politikus: ő biztos nem fog Közép-Európa élére állni.

- Van jövője Európának, vagy temessük?

Természetesen van jövője. Attól, hogy mások is fejlődnek, dinamikusan növekszik Kína, India, a fejlődő világ, nem kell kétségbeesni. Sőt. Én örülök neki, többek között azért is, mert ez csökkenti az Európára nehezedő migrációs nyomást. Amire a kontinensünknek most szüksége van, az a világosabb beszéd, nemcsak a politikusok, hanem az országok, a társadalmak között. Ez az európai elitek feladata lenne, de most ők is gyengélkednek. A rendszerváltások előtt és után ez az európai vita jóval élénkebb volt, demostmintha az európai értelmiséget is hatalmába kerített volna „a Nyugat alkonya”. De szeretnék emlékeztetni rá: Európa, mint történelmi erő, mindig is létezett, és létezni fog. Most nagy a bizonytalanság, minden mozgásban van, valóban nem tudni, hogy húsz év múlva milyen formában létezik majd az Európai Unió. Leírni semmiképp nem szabad magunkat. Werner Weidenfeld professzor, Németország talán legnevesebb Európa-szakértője mondta egyszer: Európát nem lehet legyőzni, mert Európa a mi sorsunk.