Obama jól tudja, és nem is titkolja, hogy novemberi újraválasztása függhet az eurózóna válságának alakulásától. Az amerikai gazdaság gyengén, de növekszik. Ám az Európából érkező sokk mindezt felülírhatja. Ráadásul a szeptember rázósnak ígérkezik: Görögország hitelezői elkészítik a jelentést, amelyből kiderül, mikor kapja meg (ha megkapja) a segély következő részét a hellén állam. A német alkotmánybíróság dönt az európai állandó mentőalapban való német részvétel alkotmányosságáról.

A hollandoknál választás lesz, ahol a most eurószkeptikus színekben kampányoló Geert Wilders megkavarhatja a kártyákat. Mindez kiszámíthatatlan következményekkel járhat az euróra, áttételesen az amerikai gazdaságra is, épp amikor az elnökválasztási kampány a hajrába fordul. Az európai vezetők megértik az amerikai aggodalmakat, de nem szeretik a kioktatást.

José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke a júniusi G20-as találkozó után így fakadt ki egy újságíró kérdésére: „Őszintén szólva nem azért jöttünk ide, hogy leckéket kapjunk demokráciából és a gazdaság kezeléséből. Egyébként a válság nem Európából indult, hanem Észak-Amerikából, arról nem beszélve, hogy a pénzügyi szektorunk nagy részét megfertőzték a tengeren túli pénzpiacok »unortodox« módszerei” – utalt az EB-elnök például arra, ahogy a Goldman Sachs óriásbank segített eltüntetni a görög hiányt, és olcsó hitellel árasztotta el a kontinenst.

A G20-találkozón nyilvánvalóvá vált a német és az amerikai gazdaságpolitikai felfogás közti különbség is. Míg az amerikaiaknak „magától értetődő” a gazdaságélénkítés, a jegybank agresszívabb beavatkozása, az infláció vállalása, az úgynevezett „mennyiségi könnyítés”, azaz a pénznyomtatás, addig ez az európai kontinens egyes országaiban, különösen Németországban tabu. Ráadásul a németek szkeptikusak az amerikai megoldásokat illetően: Angela Merkel német kancellár garanciákat követel a periféria államainak megsegítéséért cserébe – ilyen feltételeket, garanciákat az amerikai kormányzat nem kért, amikor kisegítette a bankokat, és több százmilliárd dollárt öntött a gazdaságba.

Az amerikai pénzügyminisztérium ezzel együtt hevesen kampányol az euróövezeti adósságokat közösségivé tevő eurókötvények mellett is, amit Berlin szintén elutasít, amíg nincs működő fiskális unió. A sors iróniája,hogy Obama és Merkel, bár gazdasági kérdésekben nem értenek egyet, rendkívül jól megértik egymást. Amerikai lapok tudósításai szerint kifejezetten baráti a viszony a két pragmatikus, részletekre koncentráló vezető között, mindketten – egy afroamerikai Hawaiiról és egy nő Kelet-Németországból – „kívülállónak” számítanak a többi nagy hatalmú politikushoz képest.

Mitt Romney, a valószínűsíthető republikánus elnökjelölt inkább szimpatizál a német állásponttal, de ettől Merkel még nem fogadja tárt karokkal. Az európai vezetők valószínűleg nem bánnák, ha ősszel, a kampány felerősödésével a piacok figyelme az Egyesült Államokra és az amerikai gazdaságra irányulna, és kicsit enyhülne a nyomás az euróövezeten. Schäuble már utat is mutatott a piacoknak, amikor június végén megüzente: „Herr Obama jobban tenné, ha az amerikai deficit kiegyensúlyozására koncentrálna – mert az magasabb, mint az euróövezetben –, mielőtt tanácsokat osztogat Európának arról, hogyan kezelje az adósságát.”