Tulajdonosokból földönfutók lettek
Mora csak az egyike annak a közel egymillió spanyolnak, akiket a kilakoltatás réme fenyeget, mert nem tudja fizetni a lakáshitel-tartozását. – Én ráadásul nem is akartam lakást venni, nagyon jól éreztem magam bérlőként. Nem spekuláltam, belekényszerítettek ebbe a helyzetbe – fakad ki indulatosan.
Ez is a spanyol gazdasági csoda része volt, és nem is lehet egy politikai garnitúra nyakába varrni. Öröklakást mindenkinek! – hirdették a politikusok már a Franco-korszak utolsó kormányától a szocialistákon át a konzervatív néppártiakig. Míg az 1950-es években a lakások 90 százaléka bérlakás volt, mára megfordult az arány: alig tíz százalék a bérbe vehető ingatlan. A törvények 1985-ben meg is változtak, a bérlők hátrányára. Az utóbbiakat a tulajdonos bármikor, bármilyen okkal kirakhatta.
Az ismerősök, a politikusok, a bankok mind azzal győzködték Cristina Morát, vegye meg a lakását, elvégre a bérleti díj csak olyan, mintha egy feneketlen hordóba dobálná a pénzt. Mint meséli, még 1998-ban vett fel 12 millió peseta (72 ezer euró) hitelt. Rendesen fizette a részleteket, munkája is volt. Aztán hét éve kért még a lakás felújítására hatmillió pesetát – a bankok ekkor szinte utána dobták a pénzt. A tartozása 18 millióra (108 ezer euróra) nőtt. Aztán egyszercsak beütött a válság, a munkahelyéről kezdték elbocsátani az embereket, végül ő is sorra kerültem. Mivel régóta dolgozott és rendesen fizette a közterheket, két évig járt neki a munkanélküli-segély.
Nem szégyelli bevallani, hogy a segély mellett feketén dolgozott: a segélyből fizette a hiteltörlesztést, a „svarcból” tartotta fenn magát. Aztán vége lett ennek is. Most abból a 420 euróból él, amit a szocialista Zapatero-kormány néhány éve bevezetett azoknak, akiknek semmilyen jövedelmük nincs. A hitelt nem tudja törleszteni. Járt munka után is, de nem volt szerencséje. – A legtöbb álláshoz idős voltam, nincs semmilyen felsőfokú végzettségem, még érettségim sincs – kesereg az asszony, akinek amúgy jó szakmája van, szakács.
– Velem nem bánnak el könnyen, én nem megyek csak úgy el a lakásból – mondja harciasan. Csatlakozott a PAH-hoz, a kilakoltatások elleni civil kezdeményezéshez, és most igyekszik másokon segíteni. Amíg rá nem kerül a sor. – Ha megtudjuk, hogy valakit a környéken a kilakoltatás fenyeget, odamegyünk, és megpróbáljuk élő lánccal megakadályozni. Így a lakók, sokszor családok kisgyerekekkel, időt nyernek. Próbálunk tárgyalni az önkormányzatokkal, és a bankokkal is, hogy adjanak időt, ütemezzék át a hitelt. A sajtóval is állandó kapcsolatban vagyunk, és reménykedünk a társadalmi szolidaritásban is.
Csatlakozott hozzájuk a CCOO szakszervezeti szövetség is, amely aláírásgyűjtéssel szeretné kikényszeríti a hatályos törvény módosítását. A jelenlegi jogszabály szerint nem lehet egyszerűen visszaadni a banknak a lakást, és ezzel letudni az adósságot. A pénzintézetek csupán az adósság 60 százalékáért számítják be az ingatlant, a fennmaradó részt élete végéig nyögheti az adós, akinek letiltják a fizetéséből vagy a segélyéből, és így végleg lehetetlen helyzetbe hozzák: se lakása, se pénze nem lesz. Félmillió aláírást kellene összegyűjteniük október végéig, akkor esetleg a parlamentben is megvitatják a kéréseiket.
– Családokat döntenek romba –panaszolja Xavier Becerra, aki a szakszervezet részéről felkarolta az ügyet.
– Sokszor előfordul, hogy a szülők vállaltak kezességet a gyerekük hiteléért, most az ő lakásukat is vihetik a bankok. Miközben a cégek simán csődöt tudnak jelenteni, az emberek az életük végéig nyögik a tartozásokat. Mi azt kezdeményezzük, hogy a bajba jutott tulajdonosok bérlőként legalább öt évig maradhassanak a lakásukban, lakbérként pedig a jövedelmük maximum 30 százalékát, afféle szociális bérleti díjat fizetnének. A bankok morognak, pedig ők sincsenek könnyű helyzetben, az üres lakásokra még nyomott áron sincs nagy kereslet. Megesik, hogy a kilakoltatások után az ingatlan a nyakukon marad.
Xavier Becerra szerint nem elsősorban a felelőtlenség, hanem a spekuláció hibáztatható a kialakult helyzetért. A közgazdasági logika ugyan azt diktálná, hogy ha sok lakás épül, akkor az árak csökkenek, de Spanyolországban épp a fordítottja történt. A spanyol bankszektorba és az építőiparba rengeteg spekulációs tőke áramlott, amely jó megtérüléssel távozott is az országból. Az ingatlanárak néhány év alatt a duplájukra nőttek, pedig volt olyan év, hogy több lakás épült, mint Németországban, Franciaországban és Nagy-Britanniában összesen. Most 670 ezer új lakás áll üresen, de egyes statisztikák – a még befejezetlen ingatlanberuházásokkal együtt – 2,3 millióra teszik ezek számát.
A válsághoz a bankok felelőtlensége is hozzájárul. Ha az egyik pénzintézet önrész nélkül, a kinézett ingatlan száz százalékát odaadta hitelként, a másik még erre is ráígért, vegyen hozzá az ügyfél mindjárt egy autót, persze hitelből. Sokan besétáltak a kelepcébe, arra számítva, hogy az egyik házastárs fizetése megy a törlesztésre, a másikból megélnek. Amíg volt két fizetés. Most azok érzik magukat szerencsésnek, akiknél legalább az egyik házastársnak maradt munkája. 1,8 millió családnak a statisztikák szerint semmilyen hivatalos jövedelme nincs.
A bajba került családok pedig mehetnek, ahova tudnak. Cristina Mora lánya például Córdobába a rokonokhoz. Édesanyja harcolni fog, és a városrész, ahol lakik, Hospitalet, manapság amúgy sem fiatal lányoknak való. – Bűnbandák garázdálkodnak az utcán, tombol az erőszak. A családi háló és munka nélkül maradt bevándorlók lepték el először a környéket, de most már jönnek a spanyolok is szép számmal. Földönfutóvá válunk mi is, a saját hazánkban.
Barcelona, 2012. július
