'A kellemetlent is kell mondani'
Wallenberg harmincéves dédunokaöccsét, a híres család és annak fiatalabb generációjának képviselőjét. – Már sok holokauszt-túlélővel találkoztam, de ez friss és nagyon erős emlék. S persze újabb bizonyítéka annak, hogy mit jelentett a nagy-nagybátyám bátor kiállása – mesélte lapunknak a nemrég (a Raoul Wallenberg-emlékév keretében megrendezett emberi jogi konferencia kapcsán) Budapesten járt leszármazott.
Wernstedt gyermekkorától a száz éve született nagy példakép szellemében nőtt fel. Elsősorban nagymamájának, Nina Lagergrennek köszönhetően. Raoul féltestvére élete jelentős részét annak szentelte, hogy felkutassa: mi lett a második világháború alatt sok ezer magyar zsidó életét megmentő, majd 1945 elején a szovjet csapatok által elhurcolt svéd diplomata sorsa. – A nagymamám azonban nem csak a családi tragédia és a szeretett testvér elvesztése miatt tartotta napirenden a témát. Számára fontos volt, hogy mit jelent kiállni egy igaz ügy mellett, merni tenni valamit a segítségre szorulók érdekében. Nina ebben a szellemben nevelt minket – mesélte az egyik nagy ügyvédi irodánál dolgozó jogász a kilencvenéves nagymamájáról.
Azt sem tagadja, hogy gyermekkorától sokat gondolkodott azon: vajon benne meglett volna-e a kellő bátorság és erő, hogy megtegye, amit Raoul megtett. Azt, hogy otthagyja a békés, polgári életet Svédországban, és háborús körülmények között elvállaljon egy kockázatos küldetést az ismeretlen Budapesten. Ez a kérdés foglalkoztatta, amikor 2005-ben, két hónapig gyakornokként dolgozott a budapesti svéd nagykövetségen. Felkereste azokat a helyszíneket, ahol annak idején a nagy-nagybácsi megfordult. Bejárta az egykori budapesti gettó utcáit, és felment az 1944-ben a svéd diplomáciai képviseletnek otthont adó budai villába is. Mint mondja, oda belépve nagyon erősen érezte Raoul jelenlétét.
Majd arról beszélt, hogy szemében Wallenberg nem szokványos diplomata volt. A híres rokon megszegte ugyanis a szabályokat. Kilépett a megszabott keretek közül. Úgy, ahogy azt mások is megtették, például a svájci Carl Lutz. S ezért először nem elismerést vagy kitüntetést kaptak, hanem letolást.
Wernstedt ahhoz a generációhoz tartozik, amelyiket már nem pusztán a máig tisztázatlan körülmények között eltűnt Raoul sorsának tisztázása érdekel. A család jó egy évtizeddel ezelőtt döntött úgy, hogy eljött az ideje az erkölcsi hagyaték ápolásának. Raoul szellemiségét meg kell őrizni, úgy, hogy az inspirációt adjon a felnövő nemzedékeknek. Ezért hozták létre a jövő vezetőit képző Raoul Wallenberg Akadémiát, illetve azt az intézményt, ahol az igaz ügyek – az emberi jogok érvényesülése, szociális kérdések, a környezet védelme –melletti kiállást oktatják a kurzusokra felvételt nyert tehetséges svéd fiataloknak.
A Wallenberg-leszármazott szerint Raoul szelleme az esetleg kellemetlen, kínos dolgok kimondását is megköveteli. Így tett, amikor júniusban Izraelben járva szóvá tette a palesztinokkal szemben elkövetett emberi jogi sértéseket. – Elhiheti, hogy ezt mennyire nehéz volt megtennem éppen Izraelben, és a szavaim milyen felháborodást váltottak ki. Mégis úgy érzem, hogy így kellett cselekednem, mert Raoul erkölcsi-szellemi hagyatéka is ezt kívánta meg. Vallási, etnikai vagy bármilyen más hovatartozástól függetlenül ki kell állni a bajban lévő emberek mellett – hangoztatta.
Carl Michael olyan korszakban nőtt fel, amikor Wallenberget elismerték a szülőhazájában. Igaz, a svéd iskolai történelemkönyvekben továbbra sem szerepel. Pedig annak a felfogásnak, annak a hozzáállásnak, amelyet ő képviselt, helye lenne. Akár több mint egy fejezetben.
