Észak Dél ellen
Kissingertől függetlenül az Európai Unió hosszú vajúdás után a múlt heti csúcson mégiscsak tett egy lépést a szorosabb integráció felé. Épp ideje volt. Az euró tíz évvel ezelőtti bevezetése óta nem történt érdemi előrelépés az együttműködés elmélyítése terén, és ezzel Európa egy gazdasági viharok által megtépázott, dezorientált hajó képét kezdte kelteni a világban – és saját állampolgárai szemében is. Voltak, akik már a szétesésére fogadtak.
Első ránézésre úgy tűnik, hogy Angela Merkel német kancellár kényszerült engedményekre és a déli államok nyertek. Mario Monti, aki valójában Merkel „találmánya” volt az olasz válság kezelésére, hátba döfte patrónusát. A lázadás már a két héttel ezelőtti G20-csúcson kezdődött, amikor Monti orvul rászabadította Barack Obama amerikai elnököt Angela Merkelre: az olasz kormányfő – a Spiegel szerint – kiteregette az európai szennyest és az elhúzódó gazdasági válság miatt egyre jobban aggódó Obama segítséget kérte. Merkel felháborodottan kivonult, de aztán visszatért a tárgyalóasztalhoz.
Az eredmény a brüsszeli állam- és kormányfői találkozón mutatkozott meg: a német pozíció szelídült, Merkel belement abba, hogy az olaszok és a spanyolok a mentőalapokból könnyebben jussanak pénzhez, és ezzel ellensúlyozni tudják a megemelkedett hitelkamatokat. (Ugyanazért a külföldi kölcsönért a németek alig egy százalék hozamot, a spanyolok hetet, az olaszok hatot kénytelenek fizetni.) Belement abba is, hogy a spanyolok a mentőalapból közvetlenül segítsék meg bankjaikat. Madrid és Róma ünnepelt, a korábban egyeduralkodónak tartott német–francia tandem végre ismét kvartetté bővült.
Az ördög persze itt is a kisbetűs részletekben rejtőzik. Máris megjelentek olyan vélemények, hogy Merkel éppenséggel zseniális taktikusnak is bizonyulhat, hiszen csak részletkérdésekben engedett, miközben az ellenőrzést – ki, mikor, mennyi pénzt kap – az erősen német befolyás alatt létrejövő bankfelügyelet, illetve a már most is a német Klaus Regling által irányított mentőalap gyakorolja majd. Vagyis tovább lehet „fegyelmezni” a renitens délieket: kilátásba helyezzük a pénzt, de csak ha „jól viselkednek”. A németeknek nem érdekük a déli államok „megfojtása”, és ha ügyesek, a játékszabályokat továbbra is ők alakíthatják.
De kár lenne tagadni, a sikeresnek minősített csúcs ellenére a törés továbbra is megvan, nemcsak az észak- és dél-európai országok között, hanem a politikai elitek és a társadalom között. Napvilágra kerülnek az évszázados kulturális különbségek, repkednek a statisztikák, hogy ki mennyit és milyen hatékonysággal dolgozik. (A németek heti átlag 35 órát, bezzeg a spanyolok 38-at, a görögök meg 42-t, de mire mennek vele?) Az északiak növekvő felsőbbrendűséggel utasítják helyre a délieket, akik sértődötten tiltakoznak a leegyszerűsítések miatt. A héten Barroso bizottsági elnök heves beszédben utasította vissza a régi előítéletek feltámadását.
Teret nyer az euroszkepticizmus is. Minek nekünk Európa? – berzenkedik sok helyen a nép, csak viszik a pénzt, és még a válságot sem képesek rendesen kezelni. A kritikában van valami, a Barroso-féle bizottság (mondjuk Jacques Delors-éval ellentétben) nem jeleskedik a kezdeményezésekben, ám az is igaz, hogy a döntések zömét nem ők, hanem az Európai Tanács, vagyis a nemzetállamok vezetői hozző választásokat és nem a következő generációkat tartják szem előtt.
Európa évek óta attól az Angela Merkeltől várja a válság megoldást, aki a német választók delegáltja, így elsősorban a német érdekeket képviseli, még ha olykor kissé rövidlátóan is. A gordiuszi csomót úgy lehet átvágni, ha több hatalmat és valódi demokratikus legitimitást kaphatna egy valóban páneurópai érdekeket képviselő Brüsszel, és ezt a nemzeti politikusok képesek lennének partnerként és nem riválisként, minden bajok okozójaként kezelni. Most ebbe az irányba tett tétova lépéseket Európa.
Amúgy bőven vannak érvek, amelyek már eddig is a szorosabb egység mellett szóltak. – Néhány hete Kínában voltam – mesélte lapunknak egy volt ír miniszter néhány hete –, ahol szembesültem az ő világtérképükkel. Középen természetesen Kína, az egyik oldalon az Egyesült Államok, a másikon meg Oroszország. Írország ezen a térképen egy légypiszoknyi, de egyenként Nagy-Britannia, Franciaország és Németország sem nagyobb egy tollpacánál. Együtt viszont jelentős erőt alkotunk – érvelt. Az Európai Unió ötszázmillió lakosával adja a világ árukereskedelmének húsz százalékát, és ez jóval több, mint amennyit – külön kereskedelmi megállapodásokkal – egyenként össze tudnának hozni a tagállamok.
Csak összehasonlításképp: az Egyesült Államok 11,3 százalékkal részesedik a világkereskedelemből, Kína 9,3 százalékkal. Johannes Hahn, regionális politikáért felelős (osztrák) uniós biztos ennél magasztosabb szavakat is talált: szerinte ma is igaz, hogy az európai integráció a béke záloga. Ez csak annyiban változott, hogy most a szociális béke forog kockán. Ha tovább nőnek a különbségek észak és dél között, akkor az komoly robbanáshoz vezethet és persze kihathat – migráció formájában – a gazdag északiakra is. London, a rá jellemző európai szolidaritás jegyében a héten máris jelezte, hogy, ha megindulnak az elkeseredett görögök nyugat felé, ő bizony lezárja a határokat.
Vannak más horrorszcenáriók is. Az utolsó német européernek tartott Wolfgang Schäuble pénzügyminisztériumából nemrég nyilvánosságra került egy számítás arról, hogy mivel járna a német gazdaság számára, ha kilépnének az euróból. (A lakosság negyven százaléka ezt pártolná.) Ez tíz százalékkal vetné vissza a német gazdaság teljesítményét, elszabadulna a munkanélküliség, a mostani rekord alacsony két és fél millióról akár elérhetné az ötmilliót. A számítás nyilvánvalóan azért szivárgott ki, hogy nyomást gyakoroljon a német közvéleményre, amely egyre inkább teherként éli meg az integrációt.
Két dologgal azért érdemes tisztában lenni: először is, a mediterrán országok valóban magasan a lehetőségeik felett éltek az utóbbi tíz évben. A spanyolok számára a 2000 és 2008 közti időszak maga volt a Kánaán: alig gördült ki a legújabb német luxusautó a gyárból, már ott parkolt valamelyik madridi utcasarkon. Az Európai Központi Bank – német nyomásra – alacsonyan tartott kamatai miatt korlátlanul áramlott a pénz a déli gazdaságokba, anélkül, hogy mögötte valós teljesítmény lett volna. Itt mindenképpen életszínvonal-esés várható, a kérdés csak az, hogy lehet-e fokozatosan, emberségesen reformálni.
Másodszor: a németek nyertek eddig a legtöbbet az euró bevezetésével. Nemcsak a déliek fogyasztása, hanem a német márkánál gyengébb közös valuta is pörgette a német exportot, és ez jelentősen hozzájárult a német gazdaság bővüléséhez. A németek hatszázalékos fizetésimérleg-többlete éppen megegyezik a déliek hiányával. Az is hat százalék. Madridi szakértők most arra figyelmeztetnek, hogy ha a német termékekre a megszorítások miatt nem lesz már piac, akkor ez előbb-utóbb visszahat a német gazdaságra, ami idén már amúgy is csak 0,6-0,8 százalékkal bővül. A németek tromfolnak, van más piac is. Valóban. Kína például egyre fontosabb, de egyelőre hiba lenne túlértékelni: jelenleg a német kivitel hat százaléka irányul ide, míg az EU-n belül zajlik a német kereskedelem hatvan százaléka. Itt viszont valóban érezhető, hogy a németek Dél-Európáról „állnak át” Kelet-Európára.
Ha a politikusok komolyan gondolják, ami a múlt heti csúcson elhangzott, akkor nemcsak egy szorosabban együttműködő eurózóna, hanem egy szigorúbb Európai Unió jön majd létre. A bankunió, az európai bankfelügyelet létrehozása kis, ámde fontos lépés ebbe az irányba. Az út azonban rögös lesz, a nemzetállamok nem fogják egyik pillanatról a másikra feladni szuverenitásuk maradékát.
A költségvetésekbe már így is beleszólhat Brüsszel – majd meglátjuk, milyen sikerrel, hisz a stabilitási paktumot is az elsők között a németek sértették meg, következmények nélkül –, de vajon mi történik, ha a védelem vagy a külpolitika kerül sorra? Hajlandó lesz-e Franciaország és Nagy-Britannia beáldozni állandó ENSZ BT-tagságát egy közös európai székért? Vagy hajlandó lesz-e ugyanez a két ország európai felügyelet alá rendelni atomarzenálját? – vetette fel a minap kajánul egy német diplomata. Egyáltalán: hova áll Franciaország, és marad-e uniós tagállam Nagy-Britannia?
Ami pedig Magyarországot illeti, a notóriusan rosszul gazdálkodó kormányokkal szemben továbbra is csupán két ellensúly van: az éber és nem félrevezethető választó, aki meg tudja különböztetni a valódi előnyöket a disznók elé szórt üveggyöngyöktől – és egy erős Európai Unió, amely egy irányba húz.
