A hazai tudományos élet női aspektusaival a Magyar Tudomány (az MTA folyóirata) foglalkozott néhány éve. A Csépe Valéria által jegyzett vitaindító tanulmány szerint a „fejlett Nyugat” és a posztszocialista blokk ezen a területen is a szétfejlődés jeleit mutatja. „A nők megjelenése a tudományos élet vezetői pozícióiban a fejlett országokban ma egyre erőteljesebb, pedig az arányuk már most is jelentősen meghaladja a posztszocialista országokra jellemzőt. Ebben az általános tendenciában az is megmutatkozik, hogy a korábbi passzív szerepek átalakulnak, a nők a korábbinál nagyobb szerepet vállalnának a kutatásirányításban is, jóllehet ez gyakran vezet a karrier versus család szerepkonfliktushoz. Ennek ellenére az látható, hogy a kutatómunka és a magánélet egyeztetésének lehetőségei minőségileg új szakaszukba léptek. A nők tudományos szerepvállalása (beleértve a vezetői pozíciókat is) erősödik” – írja az akadémikus.

Magyarországon a kutatónők arányát tekintve nem maradunk el látványosan az EU-tagállamoktól, ám ez nem feltétlenül jelent előnyt. A szakértők szerint inkább annak a következménye, hogy a közalkalmazotti fizetések a kutatói pálya presztízsét kikezdték, és a leértékelődéssel együtt járó jövedelemamortizáció hozta magával a kiegyenlítettebb férfi–nő arányt (főleg az egyetemi szférában). Ugyanakkor a vállalati K+F területéről – ahol magasabb az elérhető jövedelem –egyre inkább kirekesztődnek a nők. A vezető pozíciót betöltő kutatónők aránya minden szektorban igen alacsony: alig haladja meg a 10 százalékot (miközben a friss diplomások között közel 60 százaléknyi nő van). A PhD-fokozatúak között a nők aránya átlagosan 37 százalék, az akadémiai doktorok között pedig csupán 15 százalék, ami sem a felsőoktatásbeli arányokból, sem a női hallgatók előmeneteléből nem következne. Sokkal inkább abból adódik, hogy a tudományos pályát nehéz összehangolni a „hagyományos női szerepekkel”.

Szó sincs Magyarországon „a kutatómunka és a magánélet egyeztetésének” minőségileg új szakaszáról. A nőket sújtó karrierhátrányok a rendszerváltás óta nem csökkentek (inkább növekedtek), a munka- és a gyermekvállalás összebékítését segítő intézményi infrastruktúra leépülőben van. Tény, hogy mindez nem kutatásspecifikus, de a hatásait a kutatónők is érzik.

Erősíti a fentiek hatását, hogy az Orbán-kabinet regnálása alatt olykor kimondva is a kormánypolitika rangjára emelkedik a szemlélet, amelyben a nők helye a családi tűzhely (és nem a lombik vagy az íróasztal) mellett van. – A magyar tudományos-felsőoktatási szférában éppen mostanában mutatkozik meg, milyen hátrányokkal jár, ha évtizedeken keresztül kihagyják a döntéshozatalból a nőket – állítja Ertsey Katalin, az LMP „nőpolitikusa”. Az esélyegyenlőség témában korábban multinacionális cégeknél is gyakorlatot szerzett, a skandináv vállalati praxist behatóan ismerő képviselő (aki folyamatosan bombázza a parlamentet a nők helyzetbe hozását szolgáló javaslataival) úgy véli, hogy a magyar tudomány egy egész nőgenerációt veszíthet el az oktatáspolitika minapi fordulatai miatt.

– Ha a legfrissebb fejleményeket tekintjük, papíron a természet- és műszaki tudományok felé terelés folyik a keretszámok manipulálásával. A cél elvben akár támogatható is, csakhogy a módszer teljességgel alkalmatlan. A kormány elvette a közgazdasági, jogi, kommunikáció és orvosi karok államilag támogatott kereteit, miközben ezeken magasabb volt a női hallgatók aránya, mint a felsőoktatásban általában. Az első tapasztalatok azt mutatják, hogy a hazai perspektíva nélkül maradt lányok jelentős része elhagyja az országot. Most még csak tanulási céllal, de bizonytalan visszatérési esélyekkel. Ráadásul a többszöri országváltás kimutathatóan kitolja az értelmiségi hivatások esetében már most is túlságosan magas szülési kort, ami demográfiai szempontból is hátrányos. Nemrég egy tanulmányi versenyen volt alkalmam tapasztalni, hogy az összes díjazott (harmadikos gimnazista lányok) külföldön készül továbbtanulni. Ezt az ország egyszerűen nem engedheti meg magának – hangsúlyozza kérdésünkre Ertsey Katalin.