Alapvető dilemmák tolultak felszínre. Az átgondolandó kérdések sora hosszú, csak néhány példa: mi Európa helye a világban, milyen legyen Németország viszonya Európához, hogyan kezelhető a britek akadékoskodása, hány sebességes a kontinens, lesz-e Európai Egyesült Államok, hol lesz a helye a demokráciának, és egyáltalán: komolyan vehető-e egy politikai entitás, amelynek nincs kissingeri értelemben vett központi telefonszáma?

Sok az ötlet, de hiába a kontinensnyi intellektuális erőfeszítés, egyelőre nincsenek megnyugtató, kézzelfogható válaszok. Június végén ismét összeülnek az európai állam- és kormányfők, de már most tudható, hogy a felfokozott várakozásoknak nem tudnak majd megfelelni. Hosszú távon a megoldás világos: mélyíteni kell az integrációt, ki kell egészíteni a monetáris uniót költségvetési unióval, bankunióval, politikai unióval.

Az alternatíva a széthullás. Az eddig követett politika, a vergődés egyre kockázatosabbá válik. A valódi unió azonban évtizedes vállalkozás, aminek meg kell nyerni az európai állampolgárokat is, hiszen népszavazások, alkotmánymódosítások sorát vonja maga után, ráadásul azt nem tudja megakadályozni, hogy holnap meginduljon egy bankroham Olaszországban vagy Spanyolországban, ami megadhatja a végzetes utolsó döfést.

Gyors megoldások nincsenek. Egyrészt úgy tűnik, az eddigi áthidaló akciók nem voltak elég meggyőzőek. Az Európai Központi Bank ezermilliárd eurót öntött az európai bankokba tavaly év végén és idén év elején – ehhez képest a bankrendszerre nehezedő nyomás alig csökkent, sőt. Az eurózóna országai úgynevezett tűzfalat, európai mentőalapot állítottak fel 500milliárd eurós kapacitással, de ez sem nyugtatta meg a kedélyeket.

Az Európai Bizottság 2008 októbere és 2011 októbere között 4500 milliárd euró értékű (ez az EU GDP-jének 37 százaléka) állami támogatást hagyott jóvá a pénzintézetek megsegítésére, mégis inog a konstrukció. A spanyol bankrendszer 40 és 100 milliárd euró közöttire becsült bajára a valutaövezet 100 milliárd eurós gyógyírt kínált, de ez sem elég. A piacok agresszívan támadják a gyengeségeket és a gyengéket, gyakran irracionálisan reagálnak az eseményekre. – A piaci szereplők néha úgy viselkednek, mint a rákos sejtek. Nem veszik figyelembe, hogy a folyamat, amit elindítottak, őket is magával ránthatja, hiszen egy idő után senki sem fog tudni fizetni – vélekedik egy diplomata.

Másrészt Németország ellenáll a gyors, könnyű válaszlépések „csábításának”. Berlinben úgy vélik, pont az ilyen félmegoldások, tehát az olcsó pénz, a rugalmas szabályok vezettek a válsághoz, nem kéne újra a csapdájukba esni. Sokan támadják Angela Merkel német kancellárt, amiért nem menti meg az eurót, amiért Németország nem garantálja a bajba került eurótagok adósságát (ezt egyébként tiltja a lisszaboni alapszerződés), és az erre kitalált eszközök, mentőalapok rugalmassá tételét is akadályozza.

– Németország nagy, de nem elég nagy, hogy megmentse Európát – mondta a múlt héten a Bundestagban a kancellár asszony. A német vezetés egyet szeretne: garanciát a német adófizetők pénzéért. Ez nem ördögtől való kérés. Merkel a felelősségek, a kötelezettségek, a felügyeletek közösségivé tételét szeretné látni az adósságok közösségivé tétele előtt. Először legyen meg a szerkezet, mielőtt megtöltenék tartalommal. Érvei szerint az euró a legjobb példa arra, hogy ez fordítva nem működik. Ezért a franciák által szorgalmazott eurókötvényeknek nincs esélyük rövid távon. A németek legfeljebb a GDP-arányos államadósság 60 százalékot meghaladó részének közös kezelésébe mennének bele.

Ráadásul a kancellárnak egyáltalán nem akkora a mozgástere, mint amekkorának azt a német rugalmasságot szorgalmazók láttatják. A német alkotmánybíróság legutóbb éppen ezen a héten figyelmeztette Merkelt: vonja be jobban a parlamenti képviselőket az európai döntések meghozatalába. A karlsruhei testületnél várhatóan megtámadják a márciusban aláírt fiskális paktumot, pedig ez messze nem tartalmaz annyi központosított hatalmat, mint Merkel szerette volna. Az európai mentőalap (ESM) júliusi felállásához nélkülözhetetlen német ratifikálás a pártok közti egyezkedés miatt húzódik.

A német elképzelés szerint a föderalizmus felé történő elmozdulás biztosítja azt, hogy mindenki felelősen bánjon a saját és a mások pénzével. Berlin hajlandó lemondani szuverenitása egy részéről, és ezt várná el a többi tagállamtól is. Azok viszont jobbára hallani sem akarnak ilyesmiről. Ez irritálja a németeket: „a pénzünket vinnétek, de a szuverenitásotokból nem akartok feladni”. Németország elszigetelődni látszik. A német–francia tandem nemhogy nem működik, de a két fél álláspontja a lehető legtávolabb áll egymástól, és a nézeteltérés feloldhatatlannak tűnik.

A licitálás nemcsak a piacokkal szemben, de a politikában is beindult. Ma már az is az integráció mélyítésének a kerékkötője, hogy a német vezető a német választóknak felel, az Élysée-palota lakója a francia állampolgároknak, Európáért egyikük sem vállalt felelősséget. S nem meglepő módon még senkiben sem volt meg a politikai bátorság ahhoz, hogy elmagyarázza az „európai választóknak”: ellustultunk, végérvényesen lemaradhatunk, a visszakapaszkodás hosszú és fájdalmas lesz. Így nem csoda, hogy Hollandiától kezdve Franciaországig az egyre nagyobb teret nyerő populista jobboldali pártok régi-újmumusa Brüsszel, és a „men in black”, azaz az öltönyös, szigorú eurokraták, akik a kincstárakban és a költségvetésekben turkálnak. Az euróválság alapvetően politikai megoldást igényel.

Európa imázsproblémával is küszködik. Nincs vezetője, és nincs víziója. Nincs „sztorija”, amit a piacoknak el lehetne adni. Nem véletlen, hogy az unió jövőjének felvázolását a ravasz olasz Mario Draghi, az Európai Központi Bank vezetője szorgalmazta a leglelkesebben. A jövő heti uniós csúcs után talán már többet tudunk arról, hogyan nézhet ki a további integráció menetrendje. Feltehetően a bankunió (közös garancia a bankbetétekre, közös bankfelügyelet) lesz a leggyorsabban kivitelezhető elem; ez nem nyit meg olyan politikai vitákat, a szuverenitásokat érintő félelmeket, amelyek ellehetetlenítik a döntéshozást. Hiába, a legitimitás és a hatékonyság egymás ellen dolgoztak a válság során. – A demokrácia igen költséges mulatság – ismerik el uniós körökben, hozzátéve, hogy az sem segíti a helyzet stabilizálását, hogy a 27 vezető 27-félét mond a külvilágnak.

Alexander Hamilton, az Amerikai Egyesült Államok első pénzügyminisztere hosszas politikai csatározás árán 1790-re győzte meg a többi „alapító atyát” arról, hogy a függetlenségi háborúban eladósodott tagállamok adósságait vállalja át az új föderális kormány, így egyesültek az államok. Az unió kívánatos természetéről azonban még csaknem száz évig folyt a vita, aminek „keretében” egy pusztító polgárháborút is vívtak. Az amerikai példa arra figyelmeztet: az integrációhoz titáni erőfeszítés és bátorság kell. Elég félelmetes, hogy most ez tűnik az egyetlen igazi alternatívának.

Nekünk, itt, a kárpát-medencei partvonalon egyetlen dolgunk lehet: ne akadályozzuk.

2012. június, Brüsszel