Magyarországot már nem érdekli Kelet-Európa
Közvetlenül a rendszerváltás előtt ugyanis a demokratikus magyar ellenzék félreérthetetlen kíváncsisággal fordult a kelet-közép-európai országok felé, érdekes volt, hogy mi történik Lengyelországban vagy Csehszlovákiában.
Ebben a kontextusban a humán tudományok (az irodalom, a filmművészet) kiemelt szerepet játszottak. Ennek az ismeretanyagnak a tudatában gyorsulhatott fel a magyar kultúra kelet-közép-európai nyitása. Megvalósulni látszott Németh László álma, aki megtanult szerbül, hogy Ivo Andricot eredetiben olvassa.
2000 után azonban erősen megcsappant a közép-európaiság iránti érdeklődés, helyette a közös Európa iránti érdeklődés került előtérbe. Magyarország megfeledkezett szomszédairól. Az igazsághoz tartozik, hogy ez fordítva is érvényes. Az utóbbi években azonban az európai nyitás (is) válságba került, miután a nemzeti diskurzus iránya és jellege ellentétbe került az európaisággal, s az euroszkepticizmussal ötvöződve egyre mélyebb gyökereket eresztett, minek folytán felülkerekedett az a nézet, hogy az európai orientáció károsítja a hiteles nemzeti érzést és öntudatot. Ezzel erodálódni kezdett az a hagyomány, melyet századunkban Ady vagy Babits képviselt legeklatánsabban. Ki beszél ma Adyról vagy Babitsról? Napjainkban Wass Albertet és Nyirő Józsefet tekintik példaképnek. Ady és Babits unokáira nehéz napok várnak. Elegendő csak végigpásztázni a kisebbségi politikusok által patronált ünnepi rendezvényeket, amiből kiderül, hogy nemcsak Ady, Babits, illetve József Attila került ki az „ünnepi szótárból”, hanem megdöbbentő módon Illyés Gyula is. Hogy az európai értékeket képviselő modern magyar alkotókat ne is említsem.
Az európai értékrend iránti bizonytalanság, valamint a közép-európaiságtól való elhidegülés Magyarországot több szempontból is károsítja. Az eltávolodás valójában nem kimondottan a szomszédos népek irodalmának fordítására utal, hiszen a súlyos anyagi gondokkal küzdő kiadók igyekeznek teremteni valamiféle egyensúlyt. Minden igyekezetük ellenére azonban légüres térbe kerülnek, mert hiányzik a szomszédos országokban meglevő szellemi, kulturális és világnézeti jelenségek feltárása, elemzése, a velük való párbeszéd. Emiatt a lefordított művek szellemi háttér nélkül, vákuumban maradnak.
Ez annál inkább is megdöbbentő, mivel Magyarország tragikus történelme szinte tálcán kínálja az esélyt, ami a szomszédos országokban élő magyar kisebbségekből fakad. Olyan tőke ez, amelyet egy kis nemzet nemcsak kulturális, hanem gazdasági előnyöket is jelentő európai értékké konvertálhat(na). Valamiféle kelet-közép-európai tudástőke központjává válhat(na). Manapság sok szó esik Trianonról, azonban kevés, vagy semmi arról, hogy „hogyan tovább?” ezzel a tényleg tragikus történelmi eseménnyel a hátunk mögött. Hogyan lehetne a szenvedéstörténetből esélyt kovácsolni? Hogyan érhető el, hogy a kisebbség ne csak szenvedő alany legyen, hanem a magyar értékeket gyarapító közösség, amely nemcsak reflexe a magyarországi állapotoknak, hanem a saját államában, ugyanúgy, mint a magyar kultúrában sajátos értékteremtő, szuverén közösséggé váljon? Erre miért nem kerül sor? A válasz részben kiderül abból a perspektívából (is), amelyből a budapesti központ a kisebbséget szemléli. Ha a magyar közvélemény a környező országokról tájékozódik, akkor két, egymással ellentétes csapdahelyzet áll elő: vagy úgy vesz tudomást Szerbiáról, Romániáról, Szlovákiáról, mintha ott nem is élnének magyarok, vagy pedig mintha csak magyarok élnének.
Parallel folyamatról van szó. A két dolog egymástól elkülönülve, párhuzamosan bukkan fel. Következményét a kisebbségi kultúra is elszenvedi, ugyanis társadalmi háttérismeret nélkül, csak egy dimenzió érvényesül, az, amelyik a zárt magyar világ perspektívájából értelmezhető. A kisebbség tehát két világban él: az egyik az anyaországi perspektívához való idomulást képviseli, a másik pedig az adott világ tapasztalatainak summáját jelenti. Vagyis egyre inkább távolodunk attól az elképzeléstől, amely Illyés Gyula minimális programja volt egykoron, s amelyet „ötágú sípként” fogalmazott meg. Az ötágú síp minden ága másképpen szólal meg.
Mindezt ékesen bizonyítják a legújabb választási eredmények. A Fidesz által támogatott szlovákiai magyar kisebbségi párt nem jutott be a parlamentbe. A romániai önkormányzati választásokon az ugyancsak a Fidesz által támogatott pártok súlyos vereséget szenvedtek. A vajdasági köztársasági választásokon a Fidesz által patronált VMSZ (Vajdasági Magyar Szövetség) történetében a legkevesebb szavazatot kapta. Pártpolitikai szempontból persze lehet a kudarc okát firtatni, szándékom azonban nem ez, azért sem, mert a Fidesz sem lépett fel koherens programmal a választási kampányban. Merthogy – mondjuk ki – ilyen program nincs! A romániai választásokon a Fidesz azzal kampányolt, hogy a kisebbségi egypártrendszer kiszorítja a másként gondolkodókat, a Vajdaságban pedig ugyanez a Fidesz pont az ellenkezőjét állította, és az egypártrendszert szorgalmazta.
A Fidesz mentségére szolgál, hogy a rendszerváltás után a magyar pártok egyike sem volt képes koherens kisebbségi programban gondolkodni, az egész rendszert a pillanatnyi pártpolitikai érdekek irányították. A koherens rendszerben való gondolkodásnak abból a sarkalatos felismerésből kellene kiindulnia, hogy a kisebbségi közösségekre nem lehet rávetíteni a magyarországi pártviszonyokat és ellentéteket. Elsősorban azért, mert a „konfiguráció” másmilyen. Nyilvánvaló tehát, hogy a kisebbségi pártok elé nem azt a követelményt kell állítani, hogy Fidesz-pártiak legyenek, azt sem, hogy az MSZP-re vagy az LMP-re hasonlítsanak, hanem legyenek vajdaságiak, erdélyiek, felvidékiek, kárpát-ukrajnaiak.
Miért? Egyszerűen azért, mert ezekben a közösségekben mind a mai napig nem alakultak liberális vagy szocialista pártok, tehát már ezen a ponton csődöt mond minden rávetítés. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek liberális értékrendek, ám ezek modifikálódnak, képviselőik azzal a dilemmával vívódnak, hogy miként hozhatók összhangba az egyéni szabadságjogok a kollektív jogokkal, az individualizmus a kollektív erényekkel. Ez a dilemma foglalkoztatja mindazokat a kisebbségi közösségeket, amelyekben az autonómia valamely formája fellelhető. A dél-tiroli kisebbségi vezetők nyíltan bevallják, hogy ez nagyon fogas kérdés, megannyi rejtett csapdával. Ha tabunak nyilvánítjuk, akkor éppen azt a középosztályt és vele együtt a kritikusan gondolkodó értelmiségieket riasztjuk el, amely ezzel a kérdéssel nap mint nap szembekerülnek. Ha középosztályt mondok, akkor arra a polgárra gondolok, akiről Márai Sándor beszél. Ezt a típusú polgárt pedig nem a (kisebbségi) párt hozza létre, hanem a többségi nemzet által kialakított gazdasági viszonyokban alakul ki.
A szociális kérdés még fájóbb a kisebbségi pártoknak. Úgy is mondhatnánk, hogy ez az Achilles-sarkuk, mivel nem rendelkeznek azokkal a mechanizmusokkal, amelyek a szociális státusokat rendezhetik. Ezért nincs baloldali kisebbségi párt. A súlyos szociális helyzetben levő kisebbségi polgárok ezért a többségi pártokban bíznak, nekik adják szavazatukat. Jó értelemben vett konzervatív párt sem születhet, mert a közösség bizonytalan saját hagyományaiban, amelyek alapján a „lassú haladás” eszméjét hirdethetné. Ellentmondásosan hangzik, de igaz, hogy a lassú haladás eszméje éppen a kisebbségi nemzeti oldalon vált ki ellenszenvet. Némileg joggal. A leglényegesebb a politika és a kultúra viszonya. A posztkommunista országokban tömegjelenség a politikából való kiábrándulás, amiért az száraz hatalmi harccá fajult. Azzá lett, mert elvesztette kulturális hátterét. A többségi nemzetben azonban a független kulturális intézmények biztosítanak valamennyi összetartó erőt, a kisebbségben azonban kulturális háttér nélkül a politika eleve kudarcra van ítélve, hiszen a nemzeti önbecsülés alapja a közösség kultúrateremtő képessége. Ha a kisebbségi közösség az adott többségi társadalomban nem képes kulturálisan megjeleníteni önmagát, akkor sérülnek a hajszálgyökerei, minek következményeképp terjed a kishitűség. A kultúra azonban sokszínű, lehetetlen és megengedhetetlen pártköpenyeg alá terelni, a kultúra nyelvét nem lehet a politika nyelvére fordítani. Amikor Jean-Paul Sartre 1968-ban egy betiltott újságot terjesztett, felmerült a francia író bíróság elé állítása, letartóztatása. De Gaulle azonban tiltakozott: – Voltaire-t nem lehet letartóztatni – mondta, majd hozzátette: – Egyébként is Sartre francia.
A beavatottak tudni vélik, hogy ezeket a mondatokat Malraux sugallta De Gaulle-nak, akit a francia nemzeteszme európai formátumú képviselőjének tartanak. A posztkommunista országokban sokan szeretnének De Gaulle-ra hasonlítani, ami nem lenne baj, ha lenne mellettük egy Malraux. A kisebbségben, az erősen központosított pártellenőrzés alatti anyagi és hatalmi redisztribúció folytán ez jelenleg egyszerűen lehetetlen, illúziónak számít. A kisebbségi közösségekben a kultúra alárendelődött a napi politikának, következésképp alaposan meggyengült identitásvédő jellege. Ehhez járul még az a tény, hogy jelenleg a nemzetegyesítés folyamata nem az illyési „ötágú síp” elvét érvényesíti, inkább erősen centralizált módon folyik, ami a kisebbségben akarva-akaratlanul beindítja az öngyarmatosító folyamatokat, így a magyar kultúra mozaikos képe helyett centralizált és homogén kép születik. Mindez a magyar perifériákat marginalizálja és gyengíti.
Summa summarum: a jelenlegi kisebbségi választási kudarcokat vizsgálhatjuk némi kárörömmel, azonban felesleges, mert semmit sem érünk el ezzel. Megtehetjük azt is, amit az aktuális politika szereplői művelnek, hogy a kudarcot győzelemnek kiáltjuk ki. Ez nevetséges, egy ügyes politikus tudja, hogy ez további kockázatokat jelent. Hasznosabb lenne a választások pozitív, előremutató jeleit, a periféria méltóságát tudomásul venni, ami azonban túlmutat a pártügyeken, és a magyar közkultúra módosulásait követeli meg. Be kell látni, hogy a kisebbségi ügy nem a (budapesti) központ és a (kisebbségi) periféria viszonyában merül ki, hanem az írásom bevezetőjében megfogalmazott szélesebb kontextusban vizsgálandó. Magyarországnak a kelet-közép-európai perspektívából kellene felismernie a magyar kisebbségek sajátosságait, vagyis újra el kellene sajátítani azt, amit anno elkezdett, de időközben mellőzött.
