Fenik a kést a kormányfőre
Nem győzte hangsúlyozni: ennek semmi köze a görög, portugál vagy ír drámához. A spanyolok pedig nagyon szeretnének ebben hinni. Az persze nekik is feltűnt, hogy Rajoy eredetileg egészen mást ígért, de az ígéretek „laza kezelésében” nincs egyedül. Csodákat a többség amúgy sem várt tőle. Fél éve tartó kormányzása során, miközben az euróválság miatt lényegében kényszerpályán mozgott, még jobban megcsappant iránta a bizalom. – Lassan komikussá válik, ahogy tolja maga előtt a problémákat, és ha valami gond van, mindig eltűnik, de hát a Néppárton belül vannak nála rosszabbak is – mondja egy magát „politikamentesnek” minősítő fiatal ismerősöm. Párton belüli ellenfelei állítólag már fenik is a kést, a hitelességi válságba került miniszterelnök háta mögött „a mi Papandreunknak” hívják az uniós mentőcsomagok kemény feltételeibe belebukott görög miniszterelnökre utalva.
A görögökénél enyhébb spanyol feltételekről Rajoy egyelőre nem nagyon akar nyilatkozni. Még a híveknek is elég nehéz megmagyarázni, hogy ha csak a bankok érintettek, akkor miért a kormány alkudozik az Európai Unióval? Még kínosabb, hogy a piacok nem osztják a miniszterelnök lelkesedését: minden fontos bizalmi index meredeken zuhan. Carlos Puente közgazdász ezt teljesen logikus reakciónak tartja. – Amikor ilyen mértékben nő az adósság, akkor csökken az országba vetett bizalom. Ha tényleg százmilliárdos lesz a hitelkeret, ez azt jelenti, hogy az adósságállományunk tíz százalékponttal megugrik, és eléri a nemzeti jövedelem 90 százalékát – mondja Puente, aki nem hiszi, hogy a mentőcsomagnak nem lesznek kemény feltételei, méghozzá nemcsak a bankok, hanem közvetett módon az egész spanyol gazdaság számára is. – Mindenképpen módosítani kell a költségvetést. A kormánynak végül mégiscsak adót kell emelni, hogy ki tudja fizetni a hitelfelvétellel megnövekedett adósságszolgálatot. Szerintem mindenekelőtt a forgalmi adóhoz kellene nyúlni. Az Európai Bizottság már régóta ezt ajánlgatja nekünk. És javasolja, hogy emeljük fel a 65 éves nyugdíjkorhatárt, és főként azt, hogy a kormány fogja vissza a tartományok költekezését – mondta.
A bankszférában az EU – mint hitelező – már nemcsak ajánl, hanem követel, méghozzá fájdalmas intézkedéseket. Nagy összevonások várhatóak, becslések szerint 13 ezer bankfiókot be kell zárni, és 35 ezer munkahely kerül veszélybe. Erre a spanyol társadalom sebezhetőbb része ma különösen érzékeny. A hazai tőke pedig attól tart, hogy a bajba jutott pénzintézetek kénytelenek lesznek eladni legvonzóbb vállalati részvénycsomagjaikat – amelyeket a már most Madridban ólálkodó külföldi befektetők nyomott áron megvesznek majd.
Az utca embere azonban egyelőre reménykedik, hogy itt tényleg nem a görögországihoz hasonló helyzetről van szó. Szomszédaim, José és Lola számára is ez a legfontosabb, a részletek nem nagyon érdeklik őket. A lényeg, hogy csak „görög viszonyok” ne legyenek. Manoló barátom viszont, aki könyvelő, dühös Rajoyra. – Ez csak az államadósságot növeli, ebből csak magasabb adók, illetve egészségügyi, oktatási megszorítások lesznek. Fizessenek a bankok, ők szúrták el. Ráadásul az egészet suttyomban csinálta, senkit sem kérdezett meg. Hol itt a demokrácia? – kérdezi. Car, a politikailag aktív háziasszony kiszámolta, hogy neki – mint minden spanyolnak – a legutóbbi bankkonszolidáció 500 eurójába került. Mégis úgy látja, hogy szükség van az újabb, immár külföldi segítségre. A tisztviselő Carmen ezt nehéz szívvel szintén elfogadja, bár jobban örült volna, ha a bankválságot Spanyolország saját erőből oldja meg. Még a rettegett „fekete öltönyösöket”, az EU-ellenőrök jelenlétét is pozitívnak tartja. „Mégiscsak jobb, ha nem a mi hazudós-lenyúlós politikusaink, hanem mások ellenőrzik, hogy mi történik a kölcsönkapott pénzzel.”
