Ausztria évtizedekig áldozati szerepben
Az Osztrák–Magyar Monarchia iránti nosztalgia, az idilli békeévek mítosza mindmáig érződik az osztrák külsőségekben, a bécsi palotákban, a rendben tartott parkokban, az agyonlátogatott Schönbrunnban.
Ausztriát a monarchia összeomlása ugyanúgy szíven ütötte, mint a magyarokat. Elveszett Dél-Tirol, Dél-Morva, a Szudétaföld, osztrák Szilézia és német Csehország, a népesség is megfogyatkozott, még ha nem is olyan mértékben, mint Magyarországon. De az osztrákok, kvázi kárpótlásul 1921-ben megkapták Nyugat-Magyarország határvidékét, 4000 kilométernyi területet, 285 ezer embert. A hivatkozás a németajkú lakosság átemelése volt, és hogy az agrárvidék lássa el élelmiszerrel a magyar beszállításoktól elesett Bécset. A kis híján háborúba torkollott elcsatolás, Burgenlandnak, mint a kilencedik osztrák tartománynak a megalkotása még inkább növelte a magyarok keserűségét, hiszen Ausztria is a vesztes oldalon harcolt a világháborúban.
Az osztrákok rossz érzete azonban ezzel némileg enyhült. Az elveszített területek ügye persze, annak ellenére, hogy az érintett országokkal kötött szerződések egyre felvilágosultabbak, időről időre konfliktust szül, így még a példásnak tartott Dél-Tirolban is. De a mindenkori osztrák kormányok úgy igyekeznek támogatni a határon túli osztrák kisebbségeket, hogy semmiféle visszatérési illúziót ne keltsenek bennük.
Ausztria a második világháborúból is vesztesként került ki, négyhatalmi megszállás alá került, az oroszok egészen 1955-ig Kelet-Ausztriában állomásoztak. A kereszténydemokraták és a szociáldemokraták a nagyhatalmi nyomás alatt jobbnak látták az áldozat szerepét felölteni, az 1938-ban lelkesen ünnepelt Anschlussból „csatlakoztatás” lett, az önkéntességből kényszer.
A szélsőjobboldaliak, az elcsendesedett nácik viszont lassan visszaszivárogtak a legalitásba, bekapcsolódtak az állami életbe. Egészen 1986-ig, Kurt Waldheim államfői jelöléséig tartott az áldozati szerep, akkor is a belpolitikai harcok késztették arra a szocialistákat, hogy a volt ENSZ-főtitkár sokat rebesgetett háborús bűneit – főként passzív, de elhallgatott részvételét a partizánkivégzésekben – a nagyvilág elé tárják. Az osztrákok a külföldi támadások hatására egységbe tömörültek, „csak azért is” beszavazták Waldheimet a Hofburgba.
A Waldheim-vita viszont áttörte a hallgatás gátját, Franz Vranitzky kancellár a kilencvenes évek elején mondta ki egy izraeli látogatásán, hogy Ausztria nem csupán áldozata volt a fasiszta Németországnak, hanem tettestársa is. Kezdték hallatni hangjukat az emigrációba kényszerített ausztriai zsidók, akiknek a háborút követően az osztrák kormányok, csendben, de eltökélten, az ausztriai visszatérését is megakadályozták, vagy legalábbis megnehezítették.
A kollektív felejtés megszűnésével azonban bővült Jörg Haider tábora, amely védelmébe vette az apák bűneit, s Ausztriát továbbra is a német nemzet részeként láttatta. Ám a kilencvenes évek a haideri ideológián is változtattak, Ausztria mint önálló ország és nemzet általánosan elfogadottá vált. Haider pártja még kormányra is került Wolfgang Schlüssel koalíciós partneréként, és a szerencsétlen EU-s szankciók ismét egységbe forrasztották az osztrákokat. A neonáci eszmék sem tűntek el, bár sikerült szélre szorítani, s híveit marginalizálni. Ausztria szigorúan tartja magát a múlt gaztetteinek megkérdőjelezését tiltó törvényhez, a gázkamra tagadása, az ordas eszmék felemlegetése hosszú börtönt von maga után. Most is folyik per a „hivatásosnak” mondható neofasiszta Gottfried Küssel ellen, akit egy a Kurucinfóhoz hasonló honlap működtetésével vádolnak. Tere a szélsőjobbnak hivatalosan nincs.
Hogy elsősorban felülről elrendelt „felvilágosodás” uralkodik mind a mai napig Ausztriában, azt jól mutatja, hogy még mindig helyet keresnek a német hadseregből dezertáló osztrák katonák emlékművének. A parancsmegtagadók rehabilitálása is csak néhány éve történt meg. Sok oka amúgy nincs a nosztalgiának, Ausztria remekül él.
