A Nemzeti Front (FN) vezetője, aki az elnökválasztáson csaknem 18 százalékos eredményt produkált 6,4 millió szavazatot gyűjtve, érthetően optimista a júniusban esedékes parlamenti választást illetően. A siker már-már részegítő, és az esély valóban párját ritkító az V. Köztársaság történetében. Nicolas Sarkozy elnökválasztási bukása a padlóra küldte a jobbközép UMP-t, a párt igazi vezéregyéniség nélkül maradt, sebeit nyalogatja, és egy súlyos nemzetgyűlési vereség esetén a széthullás fenyegeti.

A szélsőjobboldali FN eközben a zavarosban halászik. Ha öt évvel ezelőtt Sarkozy azzal nyert, hogy bevándorlóellenes és a francia nemzeti identitást éltető retorikájával lefegyverezte Jean-Marie Le Pent – a jelenlegi pártelnök édesapját –, és sok százezer hívét elorozta, most minden a visszájára fordulhat. A jobbközép UMP igazából nem tudott mit kezdeni Le Pen fegyvereivel, ám a színház törvényei szerint a töltött pisztolynak egyszer el kell sülnie. Ez a „baleset” éppen most válhat időszerűvé, csakhogy a célpont – könnyen lehet – maga az „idegen” fegyverrel hadonászó kéz. Az FN szavazóinak korábbi elcsábítása ugyanis nem egyszeri, a 2007-es választásokkal lezártnak tekinthető akció volt, hanem az UMP radikalizálódásának kezdete – írja a francia elnökválasztásokat elemző cikkében Balázs Ádám történész. Ennek a radikalizálódásnak pedig Sarkozy az igazi felelőse – és persze vesztese –, ő volt az, aki kommunikációjában gyakran tévedt az FN térfelére. De ahelyett, hogy megnyugtatta volna az UMP szélein ingadozó szavazókat, elvesztette őket. Ezek a radikálisok ugyanis nyomban visszamentek oda, ahonnan jöttek, s ahová valók: a Nemzeti Frontba.

Hol vannak már az olyan gaulle-ista politikusok – teszi fel a kérdést a francia sajtó –, mint amilyen Michel Noir, a néhai De Gaulle eszméjét hirdető Tömörülés a Köztársaságért (RPR) minisztere, Lyon polgármestere volt, aki a szélsőjobbal való választási szövetség lehetőségét ezekkel a szavakkal utasította el: „Jobb egy választást elveszíteni, mint a lelkünket veszni hagyni.”

A szőke Marine Le Pen, aki az apjától örökölt pártból lefegyverző mosolyával kiűzte az ördögöt – legalábbis látszólag –, most revánsra készül. Igazi fegyvere az az 572 jelölt, akik közül több tucat is bejuthat – a 80-as évek óta először – a francia törvényhozás alsóházába. A pártelnök maga is indul a korábban a baloldal fellegvárának számító Pas-de-Calais tartományban, de a „szőkék revánsa” vele nem ér véget. Unokahúga, Marion Maréchal-Le Pen – Jean-Marie Le Pen unokája – ugyancsak képviselőjelölt, méghozzá abban a vaucluse-i városban, Carpentrasban, ahol 1990-ben újfasiszták megszentségtelenítették a zsidó temetőt, országos felzúdulást kiváltva. A rasszizmus, az antiszemitizmus és az intolerancia vádja akkor Marion nagyapjának a fejére hullott, még ha soha nem sikerült is bizonyítani, hogy a szégyenteljes tett mögött pártja állt. Az unoka most ezt a bélyeget szeretné feledtetni azzal, hogy 22 éves joghallgatóként parlamenti mandátumot szerez, végképp családi bizniszként kezelve a Nemzeti Frontot.