Rohamkarabély a romkocsmában
A törzsközönség csupa békés, mosolygós fiatal, az átlagéletkor talán huszonöt év. Katonafiúk, katonalányok, valódi „gyereksereg”. Mindegyiknél fegyver. Döbbenten bámulom a nyilvános fegyverarzenált. Egy húszévesnél alig idősebb fiú észreveszi, hogy Galil rohamkarabélyát (Izrael által továbbfejlesztett orosz AK–47-es) fixírozom. Lazán a földre fekteti, lábával betolja az asztal alá. – Remélem, így már nem zavar – szabadkozik. Itt senki sem lepődik meg a fegyverek látványán: Izrael megalakulása óta szinte folyamatosan háborúban áll a környező arab országokkal, fegyvertartási és -viselési szabályai viszonylag lazák.
Az egyik asztalnál fegyvertelen, civil ruhás pár. Ketten olvasnak egyetlen könyvet. Zsuzsa és Benjámin Budapestről érkezett, héber nyelvkönyvet bújnak. – Magyarországon judaisztika szakon végeztem, így nekem már jobban megy a nyelv. Egy év folyamatos és hiábavaló munkakeresés után döntöttem úgy, hogy Izraelbe költözöm. A választásom kézenfekvő volt. De hogy valóban Kánaánt találtam-e? Dehogy – mondja Zsuzsa. – Az élet itt sem fenékig tejfel: tanulni, dolgozni ugyanúgy kell, illúziókból itt sem lehet megélni. Három nyelven beszélek, két diplomám van, tizennyolc éves korom óta dolgozom. Otthon mégsem sikerült olyan állást találnom, ahol megbecsülnének – magyarázza.
– Nem láttam, nem éreztem, hogy a magyar állam támogatná az életemet, a jövőmet – kapcsolódik be a beszélgetésbe Benjámin, aki külgazdasági menedzsment szakon végezett 2004-ben.
– Feleslegesnek éreztem magam, és ezzel nem voltam egyedül. Egyre több fiatal megy el otthonról. Már alig maradt barátom, legtöbbjük fogta a bőröndjeit, és felült egy repülőre. Felültem hát én is. Nagyon bosszantott, hogy a napjaimat megölte a politika, hogy a mindenkori kormány nem azzal volt elfoglalva, hogy miként vigye az országot előre, miként támogassa a képzett és munkaképes fiatalokat, hogyan teremthetne állást, adhatna feladatokat nekik. Azt pedig zárójelben jegyzem meg, hogy itt nem ér atrocitás a vallási hovatartozásom miatt. Mert otthon ez mindennapossá vált – magyarázta Benjámin.
– Én először a Taglit Birthrighttal jártam Izraelben. Ez egy szervezett, ingyenes út, egyfajta izraeli országpropaganda – emlékszik vissza Zsuzsa. Az út tíz napja alatt körbejárták az egész országot. A csoportjából többen visszajöttek, ösztöndíjjal vagy egyszerűen bevándorlóként. Zsuzsa állítja: ő nem Magyarország miatt és nem Izraelért döntött így. Az ok az otthoni lehetőségek hiánya, a nem létező jövőkép volt. Ez utóbbiból viszont Izraelben van bőven. – Itt úgy érzem, kellünk. Európaiként gond nélkül költözhettem volna nyugatra, de ott nem támogatják az életemet annyira, mint itt. Legyünk őszinték: szépen kikövezett úton érkeztünk ide. A politikai konfliktus és a háborús fenyegetettség pedig egyikünket sem tántorított el, ráadásul katonai szolgálatra sem vagyunk már kötelesek. A korunk miatt – mosolyodik el Zsuzsa, aki 31 éves. – Mielőtt a végső döntést meghoztuk, többször kiutaztunk Izraelbe. Látnunk kellett, miért is hagynánk el Magyarországot. Kitépni a gyökereket persze lehetetlen, csak úgy hátrahagyni huszonöt-harminc év tárgyi és érzelmi emlékeit képtelenség. A családomról ne is beszéljünk, az a legnehezebb – mondja. – Nyilván voltak elképzeléseink, előítéleteink Izraellel kapcsolatban, de ezek mind megdőltek, átalakultak abban a pillanatban, amint kiléptünk a repülőtérről. Izrael visszatérési törvénye alapján, származásunkból eredően jogosultak vagyunk az izraeli állampolgárságra. Ez egy olyan kiváltság, jog, amit, bár csúnyán hangzik, érdemes kihasználni. Izrael befogadó, liberális, demokratikus ország. Nyilvánvalóan célja és érdeke, hogy minél többen verjenek itt gyökeret. Az ország a diaszpórában élőkért harcol, a szó szoros értelmében – állítja Benjámin.
Izrael nem olcsó ország, így a bevándorlás napjától számított hét hónapig folyósított járandóság, az ingyenes társadalom- és egészségbiztosítás nagyban megkönnyítette Zsuzsa és Benjámin, de a többi magyar kivándorló első lépéseit is. Ez a járandóság megfelel a mai magyar átlagkeresetnek. Emellett öt hónapig ingyenes ulpán, azaz nyelviskola jár mindenkinek, valamint térítésmentes felsőoktatási képzés héber nyelven. Zsuzsa és Benjámin elismeri: a kulturális különbségek miatt akadnak nehéz helyzetek: „az emberek elképesztően közvetlenek, az intim zónájuk öt centivel van az orrunk előtt. Európaiként ez néha zavaró, viszont éppen a közvetlenségük miatt olyan nagyon segítőkészek.”
A segítségre pedig igen nagy szükség van: ha valaki nem informatikus, orvos vagy mérnök, egyáltalán nem számít, hogy mit végzett. Az számít, hogy mennyire rámenős és milyen jól beszél héberül és angolul. – Másfél éve érkeztem, azóta dolgozom, jelenleg egy internetes fizetési szolgáltatásokat nyújtó vállalat ügyfélszolgálatosa vagyok. Ez az állás sokkal jobb életszínvonalat tesz lehetővé még egy ilyen drága országban is, mint Magyarországon – mondja Zsuzsa. Benjámin hozzáteszi: ő még csak három hónapja érkezett, de máris látja a lehetőségeket. Azt még nem tudja, végleg maradni akar-e.
Helyi rokonokkal minden könnyebb
A Szochnut (Zsidó Ügynökség Izraelért) magyarországi képviseletének tapasztalata az, hogy egyre több fiatal probál szerencsét Izraelben. A kulturális különbségek azonban sokszor visszafordítják a bevándorlókat, főleg, ha nem élnek rokonaik Izraelben, így nincs olyan kapcsolatrendszerük, amely megkönnyítené beilleszkedésüket.
A közép- és idősebb korúak kevésbé beszélnek idegen nyelveket, így ők az első évben nem tudnak saját szakmájukban elhelyezkedni. A családosok nagyobb része azonban öt-tizenöt évet is marad. Megvárják, amíg a gyermekek maguk dönthetnek arról, hol szeretnének élni – és a gyerekek legtöbbször Izraelt választják hazájuknak.
Az egyedülálló fiatalok közül a legtöbben azért költöznek vissza Magyarországra, mert nem sikerül megtalálniuk azt a közeget, amely helyettesíthetné a megszokottat.
