A Google-lal az a fő gond, hogy „amerikaiul” és angolul gondolkodik, nem pedig franciául, németül vagy valamelyik másik kontinentális nyelven. Bár ez látszólag másodlagos kérdés, a vállalat és az EU minden összeütközése itt gyökerezik. Az igazi bajt az okozza, hogy a már-már hegemón helyzetű keresőprogram a keresési eredmények feltálalása során nemcsak üzleti, hanem nyelvi-kulturális értelemben sem semleges. Ez utóbbi szemszögből nézve angolszász (és mindenekelőtt amerikai) dominanciájú világot közvetít, amelyben az adott kultúrkör súlya sokkal nagyobb, mint a valóságban.

A keresőprogramban elvileg olyan matematikai algoritmus szabályozza a találatok sorrendjét, amely a keresőkifejezéseken kívül csak az egyes oldalak olvasottságát és „relevanciáját” (az adott honlapra mutató linkek számát) veszi figyelembe. Időről időre kiderül azonban, hogy a találati toplistát üzleti alapon is befolyásolni lehet (ezt a Google határozottan tagadja). Arról nem is beszélve, hogy – mivel az interneten lévő dokumentumok nagyjából háromnegyede angol nyelvű – a legtöbb keresés során az előző szempontok szerint is angol-amerikai erősorrend alakul ki.

A vitázó felek között az első komolyabb összecsapásra a Google-könyvtár ürügyén került sor az előző évtized végén. Az érvek ott szerzői jogi köntösbe voltak bújtatva – de a könyvek beszkennelését és online hozzáférhetővé tételét célzó projekt ellen a valódi kifogás az volt, hogy ezáltal nem nő, hanem inkább csökken a soknyelvű európai kultúra reprezentációja az egyre fontosabbá váló internetes szférában. (Arról sokkal kevesebb szó esett – pedig a lényeget érintette volna –, hogy az EU hasonló projektje, az Europeana azért halad a Google-nál sokkal vontatottabban, mert a legtöbb tagállamot csupán minimális mértékben érdekli a nemzeti kultúra digitális megjelenítése, és nem hajlandó áldozni rá.)

A Google új adatvédelmi szabályozása akadt fenn idén februárban az uniós hatóságok szűrőjén. Ezt szintén nem nehéz egyfajta kultúrharcként értelmezni (hozzátéve, hogy az interneten a nyelv, a kultúra és az információs önrendelkezés legalább annyira hatalmi-politikai kérdés, mint az offline világban). Ugyanezt a nézetet erősíti, hogy amikor az amerikai vállalat és az EU összekap, ez utóbbi részéről a kezdeményezés mögött mindig Franciaország és/ vagy Németország, vagyis az unió két, nem angol nyelvű nagyhatalma áll. És – erre is sok közvetett és közvetlen bizonyíték utal – elsősorban az zavarja őket, hogy a Google a kontinentális Európában is 90 százalék fölötti részesedéssel bír a keresők piacán. Ezzel akaratlanul is torzítja az európai közgondolkodást és tudatot, amin eddig semmilyen uniós kezdeményezés nem tudott változtatni.

Néhány részterületen születtek látványos eredmények – például az itranslate4.eu, az uniós kooperációval készült fordítóportál legalább olyan jó, mint a Google Translate –, de a stratégiai területeken a Google-t nem sikerült megszorongatni. Ez pedig azt jelenti, hogy egy amerikai nagyvállalat továbbra is (szinte) mindent tudhat az uniós polgárok vásárlási, levelezési, szórakozási és egyéb szokásairól, gyűjtheti és tárolhatja az adataikat, kezelheti a dokumentumaikat – és természetesen élhet (sőt akár vissza is élhet) a helyzetéből adódó, nem kizárólag üzleti előnyökkel.

A Google-lal az a fő gond, hogy „amerikaiul” és angolul gondolkodik, nem pedig franciául vagy németül