A múlt hét végi Journal du Dimanche felmérése szerint a franciák 64 százaléka elégedetlen az Élysée lakójával, s ez az arány jóval magasabb, mint a Valéry Giscard d’Estaing-t 1981-ben elutasító 46 százalék. Nem véletlenül állítják a közvélemény-kutatók, hogy Sarkozy „választási guillotine” felé halad. Mert még ha jó véghajrával le is győzné baloldali ellenfelét az első fordulóban, ez a siker csak szimbolikus lenne. A jobboldal tartalékai ugyanis a második fordulóra nagyon csekélyek. Jelenleg valamennyi felmérés azt jelzi, hogy Sarko – ahogy a franciák őt becézni szokták – 45-46 százalékos eredménnyel elveszti az elnökválasztást.

Nicolas Sarkozy egy választási nagygyűlésen: Én mindent megpróbáltam

Akadnak azért francia politikai elemzők, akik úgy vélik, hogy a küszöbönálló megmérettetés mégsem „veszett fejsze nyele” a jelenlegi elnök számára. Sarkozy ugyanis született harcos, karizmatikus szónok, hiperaktív vezető, hajlandó nagy kockázatokat vállalni, s már eddig is sok veszettnek tűnő csatából került ki győztesen. Tökéletes ellentéte a kissé tanáros, minden különleges vonzerőt nélkülöző, a nemzetközi politikában ismeretlen baloldali ellenfelének, Francois Hollande-nak, aki eddigi politikai pályafutása során soha semmilyen kormánytisztséget nem töltött be. Igaz, több mint tíz évig volt Nyugat-Európa egyik legnagyobb baloldali pártja, a PS első embere. Olyan elemzők is akadnak – mint például Dominique Moisi francia író-politikatudós –, akik szerint a franciák meglehetősen igazságtalanok jelenlegi elnökükkel. Figyelmen kívül hagyják, hogy Sarkozynek példátlanul nehéz körülmények között kellett kormányoznia, s ebből a nézőpontból teljesítménye egyáltalán nem rossz. Mandátumának kezdetekor ügyesen játszotta a kapitányi szerepet, a francia EU-elnökség idején magabiztosan állt az EU hajójának kormányánál. A 2008-ban kezdődött válság komolyságát is idejekorán felmérte, gyorsan, határozottan reagált. Belevágott a nyugdíjrendszer és a felsőoktatás régóta esedékes reformjába, igaz, végrehajtani egyiket sem tudta. Megpróbálta megreformálni bénult országát, és a gazdasági válság mélysége alapján a magas munkanélküliségi mutatókért sem lehet egyedül őt hibáztatni.

Ám mégis ez történik. Vajon miért nem szeretik a franciák az elnöküket? Öt évvel ezelőtt, amikor megválasztották, úgy tűnt, ő a legmegfelelőbb jelölt. Tapasztalt politikus volt, korábban több minisztériumot is irányított, felkészült, modern és rendkívül dinamikus, motivált elnöknek tetszett, de akármibe fogott, az balul ütött ki. Paul Gradvohl történészprofesszor lapunknak nyilatkozva ezt mondta erről: „Sarkozyre öt évvel ezelőtt a 60 év fölötti korosztály szavazott tömegesen, a fiatalok akkor is baloldali ellenfelét, Ségolene Royalt támogatták. Ez a tény, főleg elnöki periódusának legelején, meg is kötötte a kezét. Az idősebb korosztály számára mindig fontosabb biztonság kérdését helyezte az első helyre, miközben hiperaktív volt. Mandátumának első két évében mintha nem is lett volna kormánya, mindent ő végzett egyedül. A periódus közepétől aztán megnyugodott, már jobban támaszkodott minisztereire, de akkor meg mosolyt fakasztott, hogy érdemjegyeket osztogatott a tárcavezetőknek. Elnökségének utolsó időszakában megint aktivizálódott, sziporkáztak az ötletei, minden problémára volt egy megoldási javaslata, de a gyakorlatba egyiket sem sikerült átültetnie. Külpolitikai lépései sem voltak sikeresek. A szövetségesek líbiai akcióját ugyan ő kezdeményezte, de hamar bebizonyosodott, hogy Franciaország katonai értelemben tehetetlen, Amerika nélkül semmire sem megy.”

Nicolas Sarkozy – anélkül, hogy akárcsak egyetlen politikai döntését megtagadta volna – maga is elismerte a baloldali Le Nouvel Observateurnek adott egyik korábbi interjújában, hogy elnöki mandátumának első felében követett el hibákat. Meggondolatlanság volt például támadóan viselkedni a sajtóval. „Egy köztársasági elnök soha nem lehet agresszív. Nem reagálhatok úgy, mint bármely állampolgár, ahogy azt a mezőgazdasági kiállításon tettem” – ismerte el az elnök. Az történt ugyanis, hogy amikor az egyik látogató elutasította Sarkozy feléje nyújtott kezét, az államfő durván rámordult: „Húzz el, te szerencsétlen barom.” E téren valóban sokat tanult az öt év alatt az Élysée lakója. A mostani választási kampány során például, amikor Bayonne-ban, a franciaországi Baszkföld központjában füttykoncerttel és tojásokkal fogadták az államfőt, Sarkozy azt mondta a vele együtt egy kávézóba menekülő újságíróknak: elfogadhatatlan ugyan a jelöltekkel szembeni erőszak bármilyen formája, de egy demokráciában el kell tűrni a véleménynyilvánítás ilyen szélsőséges formáját is.

Sarkozy azt is elismerte: „Idő kellett ahhoz, hogy funkciómba beletanuljak, hogy megértsem, mi hogyan működik, hogy felnőjek a feladathoz. Idővel toleránsabb, nyitottabb, nyugodtabb lettem.”

Lehet, hogy túl későn?