Globális együttélés
Társasházunk észak-koreai lakója tegnap égő csikket dobott le az erkélyről a kiégett gyepre. Igaz, nem a füvet, csak magát égette: nem sikerült oda pöckölnie, ahová akart, de lényegesebb, hogy nem is érti, mi a probléma vele. Elsősorban japán és dél-koreai tulajdonostársunkat bőszítette fel: az ő lakásuk kapna elsőnek lángra az eldobott csikktől. A legtöbben viszont az amerikai lakóra figyeltünk: ő volt a leghangosabb. Elvégre szép, körpanorámás ingatlana után ő viseli a legnagyobb biztosítási kockázatot, ha lángra kap a ház.
A világ nem teljesen olyan, mint egy társasház, de részben hasonló elvek alapján működik. Vannak közös érdekek és megállapodások is – nevezzük ez utóbbiakat akár lakógyűlési vagy ENSZ biztonsági tanácsi határozatnak. És léteznek mechanizmusok a renitensek megrendszabályozására.
Észak-Korea az újabb rakétaindítással megerősítette renitens pozícióját (ráadásul semmire nem ment vele, és még az éppen száz éve született dinasztiaalapító, Kim Ir Szen is foroghat üvegkoporsójában, bebalzsamozva). Ugyanúgy, ahogyan Irán is teszi, amint nem oszlatja el az atomprogramja körüli nézeteltéréseket. Megerősítik a róluk kialakult képet a globális társasházban: képtelenek betartani az együttélés szabályait.
Ezek a szabályok sok esetben számon kérhető nemzetközi szerződések vagy ENSZ-határozatok. A világszervezet korántsem tökéletes, sőt. A BT összetétele és erőviszonyai például az 1945-ös állapotokat tükrözik. Egy ma felnövő kiskamasznak nehéz elmagyarázni a második világháború ismertetése nélkül, hogy miért vétójoggal rendelkező állandó tag Franciaország, ha egyszer Németország, India vagy Japán nem az. Mégis – hogy átfogalmazzuk Churchillt – jobbat még nem találtak ki.
Mármost az ENSZ BT eltiltotta már Észak-Koreát a rakétaindítástól akkor is, amikor a most felbocsátani próbált időjárás- és Föld-megfigyelő műhold, a Ragyogó Csillag–3 elődjével próbálkozott. A KNDK szerint nem járja, hogy összekeverik a békés rakétaindítást a katonai teszttel, de mivel a két technológia igencsak hasonló, védekezése úgy hat, mint azé a lakóé, aki meg akarja magyarázni: azért tart pitbullokat a biciklitárolóban, hogy védje a kerékpárokat. Azaz nem valami meggyőzően.
Itt jutunk el a nemzetközi szabályrendszer betartatásának másik fő szempontjáig. Ez pedig a bizalom megléte vagy hiánya. Internetes kommentelők órákon át képesek egymást szapulni annak kapcsán: vajon miért ne lehetne atombombája Iránnak, ha egyszer (mint mindenki gyanítja) Izraelnek is van? Avagy miért nem szabad ezt megengedni Teheránnak annak dacára, hogy a zsidó állam ilyennel rendelkezik?
A formai válasz egyszerű: Izrael nem csatlakozott az ENSZ égisze alatt számon kérhető atomsorompó-egyezményhez, Irán viszont igen, így el kell viselnie, hogy emiatt időről időre nemzetközi ellenőrökkel csuklóztatják.
A tartalmi válasz viszont inkább ez lehet: az egyes államoknak van egy informális bizalmi indexük a nemzetközi közösségen belül (megkötés: mint utaltunk rá, ezen belül a nagyhatalmaknak van döntő szavuk), ahogyan a társasházi lakókról is számon tartják, visszaköszönnek-e, vagy szisztematikusan melléöntik-e a szemetet.
Izraelről azt tartják a globális tulajdonostársak: lehet, hogy vicsorgó oroszlánt tart a hm, mondjuk így, minigarzonjában, de ezt még senki nem látta, és elbődülni sem hallotta. Irán viszont gyanúsan barkácsol, Észak-Korea meg hullatja az égő csikkeket a felhevült gyepre.
