Kettévált középosztály
A Délvidéken a kilencvenes évek elején az egységes VMDK öt párttá osztódott. Ennek minden bizonnyal több oka volt.
Az egyik kétségtelenül az, hogy a kisebbségi közösség nem olyan homogén, mint ahogy látni szeretnénk, tehát kisebbségben léteznek valós különbségek. Az is nyilvánvaló, hogy az anyaországi pártok is hozzájárulnak a felaprózáshoz, amelyet aztán belpolitikai vívmánnyá formálnak.
Az sem vitás, hogy a hazai többségi pártok is szerepet játszanak ebben. Minderről azonban alig esik szó, s bizonyára nem lesznek vizsgálhatók, amíg nem kerülnek nyilvánosságra a hiteles dokumentumok, háttér-információk, vagy pedig a politikai szereplők nem dokumentálják vélekedésüket. Eddig csupán nagyon szubjektív nyilatkozatok láttak napvilágot, amelyekből következtetni lehet, hogy ezek a tényezők együttesen hatottak a kisebbségi pártokra. Az anyaországi pártokkal kapcsolatban főleg az került a nézeteltérések homlokterébe, hogy melyik párt dönt (vagy szuggerál) az anyagi támogatásról, a hazai pártokkal kapcsolatban pedig a kompromisszumkészség fokáról szólt a vita. A hazai pártok készségesen befogadták a hatalomba azt a kisebbségi pártot, amelyik rugalmasabban kiegyezett velük.
Így volt ez Milosevics idejében, és így van ez most is.
A közösségen belüli magától értetődő differenciálódás, a szociális és regionális érdekkülönbség a mai világban magától értetődőnek számít, tehát a kisebbséget nem lehet hermetikus rezervátumban elképzelni. Beigazolódott, hogy megvalósíthatatlan ez a „szép illúzió”. Ám ha a pluralizmus a szociális és értékrendbeli érdekeken alapulna, akkor a kisebbségi közösségben olyan pluralizmus születne, amelyben közös érdekek is kitapinthatók lennének, s a pontosan meghúzható választóvonalak, az értékrendek mentén kirajzolódna a közös, kisebbségi érdek. A regionális érdekkülönbségeket egyeztetni lehet, a szociális tagozódás pedig politikailag kifejezhető anélkül, hogy a kisebbségi jogok háttérbe szorulnának. Vagyis a nagyobb szociális egyenlőséget a baloldalon fogalmaznák meg, a nemzeti értékrendet pedig a jobboldalon. A két vonulat valamiképpen kiegészítené egymást, és nem kerülnének szembe.
Ez azonban nem így van. A Vajdaságban a törésvonalak egyazon politikai koncepción belül jöttek létre, vagyis az egységes VMDK szakadt öt pártra. Az első kenyértörés: a VMDK 1994-ben történt kettészakadása nem volt politikai jellegű, a választóvonalat az anyaországi támogatások feletti döntési jog képezte. A vitában felmerült a sikkasztás vádja is. A politikai nézeteltérések utána kerültek felszínre, de kizárólag a nemzeti érdekekről folyt a vita. Az egyik nagyobb hangsúlyt fektetett a nemzeti érdekre, s bírálta a másikat, hogy az ezért nem küzd kellő eréllyel. Az egyik a nemzeti érdek nevében együttműködött Milosevics pártjával, a másik ugyancsak a nemzeti érdek nevében nem. A szemben álló felek egyértelműen a nemzeti érdekre esküdtek, vagyis a nemzeti jobboldalon határozták meg magukat, a szociáldemokrata, a szocialista, a liberális értékrend szóba sem kerül. Ez egy percre sem volt vitatéma. Ezért tűnik abszurdnak Orbán Viktor döntése, hogy a soron levő választásokon Délvidékre jövet a Vajdasági Magyar Szövetség mellett kampányol, ami akarvaakaratlanul azt is jelenti, hogy a többi ellen lép fel. Ezért nem kelt feltűnést Pászkozata, hogy pártja és a vajdasági magyarság mélységesen elítéli a magyar kormányt ért méltatlan támadásokat, hiszen a többi párt is ugyanezt állítja. A Délvidéken pártszinteken nem bukkantak fel még azok a halovány különbségek sem, amelyek Erdélyben és a Felvidéken megjelentek.
Az idők folyamán a délvidéki jobboldalon szaporodó pártok a nemzeti egység érdekében állandóan jobbról kerülték egymást. Eközben azonban nem született kimondottan radikális nemzeti mozgalom vagy párt, ilyesmi a Délvidéken nincs, és nem is volt. A pártok a lehetőségeken belüli kompromisszumokra törekedtek az adott hatalommal. A köztük levő különbségek árnyalatnyiak voltak, mégis előbb kötöttek szövetséget a többségi pártokkal, annak idején még Milosevics pártjával is, mint egymás között. A nézeteltérések leginkább a kisebbségi autonómia milyenségének a meghatározásában merültek ki, s a hatalmi pártokkal kötendő kompromisszumok nagyságán voltak mérhetők.
A délvidéki kisebbségpolitika tehát a kisebb vagy a nagyobb kompromisszumok jegyében fogalmazódott meg. Így volt ez a két világháború között, így volt az egypártrendszerben, s a rendszerváltás után is. Bár időről időre akadt néhány radikálisabb hang, ez nem a szerb hatalommal való vitában mutatkozott meg, hanem a könnyebb úton, a „belső ellenségkeresés” közben, amit a hatalom egyébként kárörvendően szemlélt, és nem avatkozott bele.
Az elasztikus kompromisszumkészség tehát nemcsak a rendszerváltási időkre, vagyis az elmúlt húsz esztendőre vonatkozik, hanem a vajdasági magyarság Trianon utáni egész korszakára. Trianon után, amint 1922-ben megalakult a Magyar Párt, szintén rugalmasan, kompromisszumokra készen próbált javítani a kisebbség helyzetén, ám eközben felbukkant egy gond is. Ez a gond mai is, mégpedig a középosztály gondja.
A Magyar Párt hívei visszaemlékezéseikben felháborodva teszik szóvá, hogy a magyarok körében nagy zavart okoztak azok, akik ezt a pártot az „urak pártjának” nevezték. Csuka János a Délvidéki magyarság történetében bevallja, hogy a magyarmunkásság többsége nem rokonszenvezett a Magyar Párttal, és elismeri, hogy a „magyar szegénység körében a szerb demokrata párt volt a legnépszerűbb”. Kétségtelen, hogy létezett ilyesmi, de ez nem írható a magyar nincstelenek számlájára, hiszen a Trianon utáni délvidéki magyar középosztály, amelynek jellemrajzát Kosztolányi Dezső oly remekül megrajzolta, nem tudott szót érteni a mélyszegénységgel küszködő magyarokkal. A Magyar Párt eredményességét csorbította a szegények egyre tömegesebbé váló kivándorlása is, úgyhogy a párt lapja, a Hírlap, figyelmeztette is a délvidéki magyarságot, hogy a „kivándorlás bűn a magyar érdekkel szemben”. Ám arra nem volt válasza, hogy tartsa szülőföldjén a kisebbségi nincsteleneket. (Érdekes, hogy a középosztálybeli áttelepülést nem bírálta.)
A mélyszegénység a délvidéki magyarok között tehát már létezett Trianon előtt is, mivel a magyarok gazdasági helyzete a többi népcsoporthoz mérten akkor is a legrosszabb volt. A jugoszláv közigazgatás a világháború után felmérést készített, s összeírta az 1914 előtti vagyoni állapotokat. Az adatokkal nem is dicsekedett. Az 1919-es népszámlálási adatok szerint Délvidék, illetve akkormár az új államalakulathoz tartozó Vajdaság lakosságának 33,5 százalékát a szerb népesség tette ki. 32,6 százalékát magyarok, 23,7 százalékát pedig németek alkották. A földnélküliek 41 százalékát magyarok, 32 százalékát szerbek és 18 százalékát németek képezték. Tehát a magyarok tették ki a nincstelenek, a napszámosok, a béresek, a cselédek seregét. Ráadásul később, a királyi Jugo szláviában a magyarok kimaradtak a földosztásból, úgyhogy még nagyobb méreteket öltött a kisebbségi mélyszegénység. A Magyar Párt óvatos, kompromiszszumra kész, a hatalommal való egyezkedésben főleg az oktatásügy és a középosztály státusának megerősödése terén kimutatható eredményt ért el, ám nem tartotta napirenden a szociális kérdést, igaz, nem is volt rá nagy lehetősége.
Ez a középosztály azonban a II. világháború után megszűnt létezni. Kivándorolt, elszegényedett, vagy pedig a béresekkel, a napszámosokkal együtt a tömeggyilkosságok áldozata lett. AMagyar Párt alapító tagjai kettő kivételével, akiket a koncepciós perekben halálra ítéltek, elmenekültek. A közösség újra a nullpontra zuhant. Az államszocializmus idején, már a hatvanas évekbenmégis létrejött a jugoszláv politikai elitben jelentős szerepet betöltő, anyagi jólétre is szert tevő, új, szocialista középosztály. Ez játszódott le a kisebbségben is. Soha a Délvidék történetében a középosztály nem kapott nagyobb szerepet, mint a hetvenes vagy a nyolcvanas években. A vezető pozíciókban immár nem a proletár ifjak ültek, hanem orvosok, egyetemi doktorátussal rendelkezők, a gazdasági és a pénzügyi elit tagjai.
A kilencvenes évek háborúiban a szocialista középosztály részint pauperizálódott, részint áttelepült Magyarországra. A maradók, vagyis egy hamarjában új világnézeti legitimációs alapot kereső (egyik napról kellett balról jobbra fordulnia) megcsonkult réteg s az általa szelektált utánpótlás képezte az új magyar kisebbségi politikai elitet. Megismétlődött ugyanaz, ami az I. és a II. világháború után történt. Áttelepülés, kivándorlás, az értelmiségi nullpont. A rendszerváltás kezdetén a maradék szocialista középosztályra s annak legdinamikusabb részére, az egykori pártnómenklatúrára hárult a kisebbségi politikai elit szerepe. Ezt nem pejoratív értelemben használjuk, mivel Jugo szlávia specifikuma volt, hogyMilovan Djilasz után az ellenállási gócok éppen a Jugoszláv Kommunista Szövetségben tanyáztak. Ott tömörültek a liberálisok, a reformkommunisták, a nacionalisták, az ultradogmatikusok. A többségi rendszerváltó elitek is ebből a rétegből érkeztek, ez történt a kisebbségben is.
A vajdasági magyar kisebbségben nem értelmiségi körökből indult az ellenzékiség, szervezett értelmiségi körök nem is léteztek, mivel azokat még csírájában elfojtották (az Új Symposion kétszeri lefejezése evidens bizonyíték erre). A magyarországi helyzettől eltérően a kisebbségben tehát nem volt szamizdat, nem voltak ellenzéki körök, nem volt Bibó kollégium stb. Nem volt szellemi és politikai előkészítő időszak, szinte egyik napról a másikra, a háború előszelében kellett létrehozni a kisebbségi politikai szervezetet.
Nem volt az egész közösségi stratégiát anticipáló műhely. Ezzel magyarázható, hogy az ígéretes kezdet után következő megoszlás a kisebbségi középosztály belháborúja volt és maradt, ami azt is jelenti, hogy figyelme nem terjedt ki a kisebbségi társadalom minden rétegére. A rendszerváltási jövőkép hiányában Milosevics bukása, vagyis 2000 után a volt szocialista középosztály is kettéhasadt. Az egyik része az immár konszolidáltabb körülmények között szűknek találta azt a programot, amit a vajdasági magyar pártok felkínáltak, s egyre inkább a többségi pártokban vagy azoknak a holdudvarában kerestek támaszt. Azok az erők, amelyeket Milosevics összepréselt, 2000 után elváltak. Főleg vonatkozik ez a bánáti és a dél-bácskai üzletemberekre, orvosokra, mérnökökre, ügyvédekre, akiket a szabadkai központ a peremre szorított. Nem véletlen, hogy a mostani választások előtt is, éppen ebben a térségben élő vezető párttagok, köztük alapítók is, kiléptek a VMSZ-ből, mint ahogy a nem Szabadka-központú pártok kiszorultak az anyaországi kapcsolati hálózatból, s a Tisza mente sem reprezentálja számarányának megfelelően magát a politikai elitben.
A partikuláris gazdasági és a területi érdekek érvényesülése szétforgácsolta a volt szocialista középosztályt. Mindez fájdalmas ellentmondást szül a kisebbségi közösségekben. Miközben a „magyar egység” retorikája dominál, a valóságban a pártok száma növekszik. A választások előtt a derűlátó pártprognózisok szerint százezer magyar választópolgár voksol a kisebbségi pártra, ami lényegesen több lenne az eddiginél, s jelentős előrelépésnek számítana, de még az optimista számítások is azt feltételezik, hogy a magyarok több mint fele továbbra is távol marad, vagy pedig a többségi pártokra szavaz. Ez azt jelenti, hogy a jobboldalon tömörülő, osztódó kisebbségi pártok nem tudtak vonzó programot felkínálni a magyar választópolgárok összességének, vagyis létezik egy vákuum. Vajon nem lenne üdvös a „politikai spektrum” bővítésével, nem pedig a szűkítésével mozgósítani a magyarok széles tömegeit? Mert hiábavalóak a szépen csengő jelszavak, ha rohamosan növekszik a lélekszámcsökkenés, és fogyatkozik a kisebbségi pártok szavazóbázisa.
