Az elefánt hazája
Ki a kozmopolita? Ez ma fontos kérdés. Ha a Google-ban utánakeresünk, meglepő választ találunk. Kozmopolita például a vándorpatkány, az ágyi poloska, a fáraóhangya, mindazok az állatok és növények, amelyek az egész földgolyón megtalálhatók. Az első ember pedig, aki kozmopolitának vallotta magát, a hordólakó Diogenész volt. A fényes nappal lámpással szaladgáló görög bölcset sokan piszkálták, de nem ezért. Azokra az írókra, művészekre, tudósokra viszont, akiket több mint két évezreddel később a Szovjetunióban kozmopolitának kiáltottak ki, megbélyegzés, kitaszítás, nemegyszer a fizikai megsemmisítés várt. Holott a kozmopolita éppenséggel világpolgárt, olyan embert jelent, aki az egész világot a hazájának vallja. Ha úgy tetszik: internacionalista.
Az internacionalizmust azonban már csak szavakban valló, a nagyorosz nacionalizmust a második világháborútól fogva nyíltan a szolgálatába állító Szovjetunióban 1946-ban két – történetesen orosz nemzetiségű – írót, Zoscsenkót és Ahmatovát megbélygező párthatározattal kezdődött meg az ideológiainak mondott terrorhadjárat. Aztán hatvan évvel ezelőtt, 1952-ben a „fehérköpenyes gyilkosoknak” titulált orvosok ellen készülő koncepciós perben csúcsosodott ki. Elindítója és vezére Andrej Zsdanov fő pártkorifeus, majd halála után Mihail Szuszlov volt, míg a háttérből Sztálin mozgatta a szálakat. Ebben az időben már nem rendeztek olyan harsány „kémpereket”, amilyenekben korábban az első vonal képviselőit (Zinovjevet, Kamenyevet, Buharint) és a híveiknek, cinkosaiknak bélyegzett százezreket ítéltek halálra vagy küldtek a Gulagra. A hidegháború idején a hazafiat lanság, az imperialista Nyugat előtt való hajbókolás vádjával, vagy annak fenyegetésével lehetett megrettenteni, sakkban tartani az értelmiséget. Azonkívül azt a több millió munkást, kolhozparasztot, Németországban, Csehszlovákiában, Magyarországon harcolt háborús veteránt, aki a saját szemével győződhetettmeg arról, hogy a kapitalista országokban is van élet,mi több, gazdagabb, mint odahaza.
Ezért kiáltották ki a szabadon vagy legalábbis szabadabban gondolkodni kívánókat kozmopolitának. Ez a szitokszóvá vált meghatározás volt a leegyszerűsített, biankó vád mindazok ellen, akiknek munkásságában az ideológiai elhajlás akár leghalványabb jelét is felfedezni vélték, akiknek az állására, tisztségére őket feljelentő ellenségeik pályáztak, vagy akiket esetleg egyszerűen csak irigyeltek. Újabb és újabb párthatározatok, újságcikkek légiói, a munkahelyeken külön e célból létrehozott úgynevezett „becsületbíróságok” bírálták az ideológiai diverzióval vádolt színházi kritikusokat, irodalomtörténészeket, zeneszerzőket, biológusokat, nyelvészeket, azokat, „akik gyűlölnek mindent, ami orosz, ami szovjet”. Kiváló írók, filmrendezők, történészek, közgazdászok tucatjait, ha ugyan nem százait (Paszternak, Grosszman, Kazakevics, Kozincev, Trauberg, Minc, Varga Jenő stb.) állították a szőnyeg szélére, kényszerítettek meaculpázó „önkritikára”. Ezeknek az értemiségieknek az időleges elhallgattatása nagy hiátust hozott létre a maguk területén (és amegbélyegzett írók többnyire négermunkával, fordításokkal voltak kénytelenek fenntartani magukat). A „mendelista-morganista” genetikusok Liszenko-vezérelte elüldözése, megsemmisítése jelentős anyagi kárt is okozott a mezőgazdaságban. A kozmopolitának bélyegzett moszkvai, leningrádi tudósok, egyetemi tanárok egy kis része megúszta önkritikával, többségük azonban hirtelenjében egy kis szibériai pedagógiai főiskola valamely tanszékén, vagy éppenséggel egy büntetőtáborban találta magát.
A „kozmopolita” jelző elnyerésére különösen jó esélyük volt azoknak a művészeknek, tudósoknak, akik korábban valamikor Nyugaton jártak, dolgoztak, de még inkább a személyi igazolványuk szerint zsidóként számontartott állampolgároknak. A Sztálin paranoiás gyanakvásából táplálkozó, alig burkolt szovjet antiszemitizmus közepette az ő antifasiszta bizottságukat már korábban szélnek eresztették, vezetőit megölték, jiddis nyelvű színhá zaikat, sajtótermékeiket betiltották. A „hazátlan kozmopolita” hamarosan már csaknem egyértelműen a „zsidó” szinonímájává vált.
Mindamellett akadtak szerencsések, akik ilyen vagy olyan okbólmegúszták. Lev Landau fizikus akadémikusra például, aki nem elég, hogy zsidó származású volt, de a 30-as években Németországban, Svájcban dolgozott, mi több, már a háború előtt az NKVD látókörébe került, maga Lavrentyij Berija vigyázott, mert szükség volt rá a szovjet atomprogramban. Mint zsidó származású, mint volt emigráns és mint Franciaország közismert szerelmese, Ilja Ehrenburg akár a fő-fő kozmopoliták között is szerepelhetett volna. Csakhogy, mint az író jóval később egy magánbeszélgetés során magyar tudósítóknak elmondta: „a megboldogult (értsd: Sztálin – K. I.) beteges szeretettel csüngött rajtam”.
A kozmopolitizmus elleni harccal, a szovjet hazafi ságnak álcázott orosz nacionalizmussal értelemszerűen együtt járt mindannak a felmagasztalása, ami orosz. Visszamenő hatállyal is. Samil imámot, aki a XIX. század első felében az észak-kaukázusi hegyi lakosok harcát vezette az orosz gyarmatosítók ellen, korábban a szovjet történettudomány – akárcsak Karl Marx –pozitív személyiségnek minősítette. Az 50-es évek elejére azonban már iszlamista, török ügynök lett belőle. Másik példa. Amikor Szuvorov orosz hadvezér csapatai 1794-ben leverték a lengyel felkelést, Varsóban vérfürdőt rendeztek. Ariadna Bazsova docens (Pavel Bazsov író leánya, később Jegor Gajdar miniszterelnök-helyettes anyja) az Urali Egyetemen tartott törénelemkurzusán – lengyel évfolyamtársaim nem kis felháborodására – azt tanította nekünk, hogy Szuvorov külön ügyelt arra, hogy katonái Varsóban humánusan bánjanak a lakossággal. Ami addig elképzelhetetlen lett volna: Marxnak és Engelsnek a cári Oroszország reakciós külpolitikáját bíráló írásait ekkor a hivatalos szovjet törénelemírás revízió alá vette. Már tényleg csak az hiányzott – és előbb vagy utóbb alighanem be is következett volna –, hogy az 1848–49-es magyarországi forradalmat és szabadságharcot leverő orosz intervenciót igazságos hadjáratnak minősítsék.
A nacionalista ideológia – ugyancsak abszurdba hajló – mellékterméke volt az úgynevezett „orosz prioritás” is, vagyis hogy a világon mindennel elsőként az oroszok rukkoltak elő. Az igaz, hogy Lomonoszov már évtizedekkel Lavoisier előtt felállította az anyag megmaradásának törvényét, vagy hogy a rádiót Marconitól függetlenül Popov is feltalálta. Ezek a tények addig valóban nem így éltek a köztudatban. Viszont amikor a 40-es, 50-es évek fordulóján a konjunktúrát meglovagoló, egymást is túllihegő szovjet tudománytörténészek sorban kiderítették, hogy eredetileg a gőzmozdony, a villanylámpa, a távíró, a telefon, a kerékpár, a repülőgép és az ejtőernyő is orosz találmány, és hogy mindezt csak az imperialisták próbálják letagadni, akkor már az oroszok többsége is nevetett. Sokáig őriztem egy brosúrát, amely a szovjet ismeretterjesztő társulat kiadásában jelent meg A villamos orosz találmány címmel. Ezen már csak az a könyvecske tett volna túl, amely –a korabeli orosz anekdota szerint – A Szovjetunió az elefánt hazája címmel látott napvilágot. Az akkori pesti vicc szerint ennek a műnek a magyar fordítását nálunk Példaképünk a nagy szovjet elefánt címen adták ki. (Egy másik korabeli pesti vicc pedig arról szólt, hogy egy Moszkva nevezetességeivel ismerkedő magyar küldöttséget a Tretyakov Galéria és a metró után Csudakov akadémikus szobrához is elkalauzolják. „Ki volt ez a tudós?” – érdeklődnek a delegáció tagjai, amire azt a választ kapják, hogy ő fedezte fel a nyerget, a villamosságot, a léghajózást, sőt tulajdonképpen a meleg vizet is. A városnézés következő tárgyaMudakov akadémikus szobra. „És ő ki volt?” – kérdezik a magyarok. „Ő fedezte fel Csudakov akadémikust.”)
A kozmopolitizmus elleni harcot Sztálin legjobb magyar tanítványai nemigen terjesztették ki Magyarországra. A Rajk-pert ugyan eleinte cionista-kozmopolita ügyként akarták feltálalni, de aztán (talánmert köztük is sok volt a potenciális „kozmopolita”?), letettek erről. Azt a vádat, hogy „kozmopilóták”, jobbára csak Néphadseregünk egyik-másik éber politikai tisztje próbálta ráhúzni a nyári katonai szolgálatot teljesítő egyetemistákra, különös előszeretettel a pápaszemesekre.
A kozmopolitizmus elleni ideológiaiharc a Szovjetunióban csak Sztálin halálával ért véget, jóllehet az intézményesített antiszemitizmus némileg burkoltabb formában azután is fennmaradt. Talán meglepő, talán nem, de máig is Sztálin bolsevikjaival összhangban kezeli ezt a fogalmat amagyar szélsőjobb, amelynek internetes portáljain „a nemzet testén élősködő, liberális kozmopolitákról” lehet rendre olvasni.
