Föld, éhség, Afrika
A világsajtó – a Guardiantől a New York Timesig – egyre többet ír a témáról, nagyjából abban a kontextusban, hogy mindez „Afrika megmentését” szolgálja, hiszen az energiafarmok fejlett technikát hoznak, munkaalkalmat és eddig nem létező piacokat biztosítanak a fekete kontinensnek, ráadásul csupa olyan területet hasznosítanak, amely egyébként haszontalanul, parlagon heverne. Hogy az energianövények termesztésének „outsourcingja” valójában az ökogyarmatosítás egyik legdurvább és legártalmasabb formája, arról jóval kevesebb szó esik a cikkekben – pedig bizonyíték éppenséggel lenne rá.
Sem a jelenség, sem a probléma nem vadonatúj, inkább csak a média kitüntető figyelme nevezhető új elemnek a történetben. A Föld Barátai (Friends of the Earth, FOE) szervezet már egy két évvel ezelőtti tanulmányában felhívta rá a figyelmet, hogy nagy baj készül: akkor 11 vizsgált afrikai országban 5 millió hektárnyi (nagyjából Dánia méreteivel megegyező) olyan termőterületet találtak, amelyen élelmiszer helyett energiát termelnek – méghozzá többnyire európai államok és nagyvállalatok közreműködésével. Az Africa: Up for Grabs (nagyjából: Afrika: aki kapja, marja) című jelentés szerint egyszerű földrablás folyik: a fekete kontinensen európai öszszehasonlításban rendkívül olcsó a termőföld – némi csúszópénz és beruházási ígéretek fejében számos ország ingyen is ad területet a nagybefektetőknek –, a földtulajdon-védelem pedig gyenge, azaz a helyi közösségeket nagyon könnyű elválasztani a létüket biztosító területektől.
Az Európa környezetvédelmi mutatóit javító bioüzemanyag-előállítás ráadásul súlyos természetkárosítással (az erdők és a természetes növényzet pusztításával, öntözésigényes kultúrák esetén a talajok elszikesedésével, az egységnyi területre jutó szén-dioxid-kibocsátás drámai növekedésével) is jár. A folyamat mérlege egyértelműen negatív: az Institute of European Environmental Policy nevű intézet kimutatta, hogy 2011-ben 35 százalékkal több szén-dioxid került az ilyen járulékos hatások nyomán a légkörbe, mint amennyit Európában a bioüzemanyagokkal megspóroltak, és 2018-ban már 60 százalék lesz a különbség.
A Friends of the Earth konklúziója szerint Európa egyfelől a saját környezetvédelmi problémáit exportálja Afrikába, másfelől pedig egyre inkább a lokális élelmiszerhiányok előidézőjévé válik. Az éhezés ugyanis globális léptékben sosem mezőgazdasági, hanem logisztikai és pénzügyi probléma: az emberek azért éheznek, mert az egyébként létező élelmiszert nem lehet eljuttatni hozzájuk, illetve nem tudják megfizetni. A legszegényebb kontinensen mindez fokozottan érvényes: a monokultúrás energiaültetvények létrejötte azt jelenti, hogy a földjükről elüldözött helyiek egyre távolabb kerülnek az élelmiszertermelés helyszíneitől, ami exponenciálisan növeli az éhínségek esélyét.
A Föld Barátai civil zöldszervezet állításait viszonylag könnyű lesöpörni az asztalról – csakhogy a FOE következtetései kísértetiesen hasonlítanak annak a világbanki tanulmánynak a megállapításaihoz, amelyek szintén a külföldi érdekeltségű ültetvényeknek a helyi gazdaságra gyakorolt hatásaival foglalkoznak, elsősorban Tanzániában, Szenegálban, Madagaszkáron és Ghánában. Az ENSZ mezőgazdasági és élelmezésügyi szervezete, a FAO maga is „új gyarmatosítóknak” nevezi azokat az államokat és nagyvállalatokat, amelyek Afrikában próbálják kielégíteni a saját termőföldéhségüket.
A FAO jelentése szerint ezt a szellemet Madagaszkár kormánya engedte ki a palackból, amikor 2009-ben a saját termőföldállományának közel felét kívánta átjátszani a dél-koreai Daewoo-holdingnak. Az ügylet akkor elbukott, a korrupt afrikai rezsimek és a spekulánsok viszont lelkesen lecsaptak az ötletre (a FAO három éve már 15 millió hektárnyira, vagyis Dánia területének a háromszorosára becsülte azt a termőföldmennyiséget, amely területileg Afrikában van ugyan, ám de facto külföldi kormányok fennhatósága alatt áll – Etiópiában, Ghánában, Maliban és Szudánban a legsúlyosabb a helyzet).
Az Oxfam brit segélyszervezet szerint az afrikai éhezés oka nem az, hogy a kontinensen nem terem elég élelmiszer, hanem az, hogy a helyben termesztett ételre nincs fizetőképes kereslet – ugyanakkor az energianövény látványosan húzza felfelé az amúgy is növekvő élelmiszerárakat, és a Guardiannek nyilatkozó aktivisták szerint ezért egyértelműen az EU energiapolitikája a felelős (az uniós előírások alapján évente növekvő arányban kell agroüzemanyagokat keverni a benzinhez és a gázolajhoz). A brit lap összeállítása alapján 11 Egyesült Királyság-beli, hét olasz, hat-hat német és francia energiaholding termeszt olaj- és alkoholnövényeket Afrikában, de jelen vannak a piacon a skandináv, a belga, a svájci és a holland versenytársak is (ráadásul mindez valószínűleg csak a jéghegy csúcsa, a legtöbb afrikai államban ugyanis nincs központi földnyilvántartás).
A legnagyobb brit termelő, az eufemisztikus Crest Global Green Energy elnevezésű holding egymaga közel egymillió hektárnyi földet használ Mali, Guinea és Szenegál területén. Ez a vállalat azt állítja, hogy csak részben foglalja el a helyet az élelmiszertermelés elől – igyekeznek olyan földeket is bevonni, amelyeket az üzemanyagnövény-termesztésen kívül másra nem lehet használni. Csakhogy a szakértők – például a University of Dar es-Salaam agrobotanikusai – szerint mindez egyszerű szemfényvesztés: a bioüzemanyag-gyártás alapnövényei pontosan ugyanolyan talajt, ugyanannyi vizet és kemikáliát igényelnek, mint az élelmiszernövények.
Fel lehet tenni persze azt a kérdést is: mennyivel jobb, ha Európa – szintén nem emberbaráti, hanem alapvetően gazdasági megfontolásokból – naperőműveket épít Afrikában, és nem bioüzemanyagot, hanem „zöldáramot” importál a Földközi-tenger túlpartjáról (amit egyébként az egész európai közvélemény lelkesen üdvözöl). Bár látszólag ugyanannak az üzletágnak a két részterületéről van szó, valójában a kétféle tevékenységet nem lehet egy lapon említeni. A naperőművek ugyanis tényleg a sivatagban, mezőgazdasági szempontból hasznosíthatatlan területeken létesülnek, valóban létrehoznak új munkahelyeket, és nem teremtenek konkurenciát (területi és pénzügyi értelemben sem) az étkezésre szánt búzának vagy kukoricának. És van még egy kétségtelen előnyük: nincs semmi közük a GMO-khoz.
Az afrikai energiafarmok terjedésével kapcsolatban ugyanis – kimondva vagy kimondatlanul – az a legerősebb félelem, hogy ez lehet az a bizonyos trójai faló, aminek a segítségével a génkezelt haszonnövények „hivatalosan” is bejutnak Afrikába. A kontinens legtöbb állama jelenleg szigorú GMO-ellenes politikát folytat, amit azonban a géntechnológiai cégek intenzíven amortizálnak az éhezés enyhítésére szánt (vagy legalábbis ezzel az indokkal küldött) segélyszállítmányokkal. Az energiaültetvények – mint jeleztük – maguk is nagyban hozzájárulnak, hogy az éhségbiznisz folyamatosan pörögjön, a géntechmultik pedig kihasználják, hogy amikor tíz- vagy százezrek éhhalála a tét, senki nem vizsgálja, hogy milyen eredetű a szétosztott gabona. Ha pedig a GMO egyszer megjelenik, akkor a „szupergéneket” többé nem nagyon lehet kiirtani. Jelenleg már Kenya, Dél-Afrika, Egyiptom és Burkina Faso is engedélyezte a génkezelt mezőgazdasági növények termesztését, és a nemzetközi zöldszervezetek – elsősorban a Greenpeace és a Föld Barátai – attól tartanak, hogy energianövényként más államok is beengedik majd a transzgenikus fajtákat, mondván: azokat úgysem fogja senki megenni (ami persze Afrikában sosem ilyen egyértelmű – arról nem is szólva, hogy a GMO-k környezeti és egészségügyi kockázatainak csak egy része kapcsolódik az adott növények fogyasztásához). Bár a legnagyobb afrikai GMO-termesztő, Dél-Afrika tavaly év végén deklarálta, hogy kizárja a génkezelt kukoricafajtákat a bioüzemanyag-előállításból, a módosított vetőmagokat forgalmazó amerikai Monsanto máris tiltakozott a döntés ellen. Méghozzá nem is túlságosan finoman (és egyáltalán nem félreérthetően): „A mezőgazdasági szektor szereplőiként segíteni kívánunk a kormánynak ezekben az ügyekben. Hatalmas beruházásokat eszközöltünk az ország gazdaságába, és a kormánynak meg kell értenie, hogy itt vagyunk, és itt is fogunk maradni. Ezért tehát együtt kell formálnunk a jövőt.”
Hogy milyen lesz az a jövő, amit a világ legerősebb és legagresszívabb GMO-nagyvállalata „együtt formál” a politikusokkal, az egyelőre a képzeletünkre van bízva, de a kilátások nem túl biztatóak: a géntechnológiai iparág hasonló módszerekkel már Dél-Amerika ellenállását is megtörte, és az Európával vívott meccsben sem áll vesztésre.
