A növekedés bűvölete
A kommunista párt őszi pártkongresszusán a tervek szerint generációváltás lesz a kínai vezetésben, amit követ majd az állami szervekben való cserék sorozata. Sok helyen írják elemzők, hogy a szokásos tízévenkénti váltás történik meg az idén, de az igazság az, hogy ilyen még csak egyetlenegyszer volt, 2002-ben, s ha az idén is gond nélkül lezajlik, csak akkor mondhatjuk majd kis túlzással „szokásosnak”.
Bár a leendő vezetésről is van a világnak némi fogalma, s izgalommal figyelhetjük az akörül kialakuló, leszámolásoktól sem mentes küzdelmet, lassan itt az ideje a kifutó vezetés, a mögöttünk lévő évtized mérlege megvonásának. A Hu–Wen-tandemről összefoglalóan elmondható, hogy lélegzetelállító fordulatok nélkül, nagy biztonsággal adja át a stafétabotot utódainak. Ahogy az eredendően is sejthető volt, ebben a vezetésben sokkal csekélyebb volt a gazdaságireform-hajlandóság, mint elődeiben, ha reformon a modern piacgazdaság kialakításának irányába tett lépéseket értjük.
A társadalmi stabilitás korábban sem volt éppen lebecsülendő szempont, de azért sokakat meglepett, amikor a gazdaság liberalizálásának akadályává vált abban a formában, hogy számos dolgot éppen emiatt nem bíztak rá a piac értékítéletére. A bankrendszert lényegében szanálta az előző vezetés, a nagybankokat tőzsdére vitte, sőt szerény mértékben külföldi stratégiai befektetőket is beengedett, eközben az új vezetés megtartotta azokat a direkt irányítási mechanizmusokat, amelyekkel akár napi szinten is képes befolyásolni bizonyos operációkat, mint például a hitelezést.
A Hu–Wen-vezetés egyfajta szociális elkötelezettséggel felvértezett igazgató kormányzást folytatott, melynek eredményeit főképpen a mennyiségek növekedésével lehet megragadni. Elsősorban is azzal, hogy folytatódott az a dinamikus növekedés, amely már sokkal korábban megkezdődött, s melynek hatására ebben a ciklusban a világ második legnagyobb gazdaságává s legnagyobb exportőrévé vált Kína. Ennek hatására a világ legnagyobb devizatartalékát halmozták fel, az élre kerültek a fogyasztásban, de például az autógyártásban is.
A megelőző Jiang–Zhu-vezetést sokan vádolták azzal, hogy mindent alárendeltek a növekedési céloknak, s nem voltak elég érzékenyek az olyan problémákra, mint a szélesedő jövedelmi szakadék, a környezet durva rombolása, a munkaerő elképesztő kizsákmányolása. A Hu–Wen páros eleve egy szociálisabb, ha úgy tetszik, populistább hangütéssel lépett fel, bár elsősorban a nagy megosztottságokra fókuszált. A vidéki-paraszti Kínát akarta emancipálni, az ország belső és nyugati területeit akarta fejleszteni, s a társadalmi biztonságot kiterjeszteni és magasabb szintre emelni. Kétségtelenül jelentős eredményeket értek el, azzal a megszorítással, hogy a jövedelmi különbségek tovább nőttek általában, s az olyan speciális megosztottságokban is, mint város–falu vagy kelet–nyugat. Az átlagjövedelmek tíz év alatt megötszöröződtek, százmilliós nagyságrendű tömeget hoztak fel a szegénységi küszöb fölé, mégis úgy tűnik, mintha a társadalmi feszültségek fokozódnának. (Ebben nyilván szerepet játszik az érzékcsalódás is, ami abból fakad, hogy a nagyobb belső nyitottság és az egyre több külföldi újságíró miatt sokkal többet tudunk a lázongásokról, mint korábban.)
A ciklus végére pedig olyan szempontok jöttek be a kínai politikába, melyek csak a szép szavak szintjén léteztek: a környezetvédelem, a társadalombiztosítás és a munkavállalók jogainak garantálása. Nem elképzelhetetlen, hogy a helyi lázongások eszkalálódása miatt, de ezek kezelésére kialakult egy új minta: a központ nem áll automatikusan a helyi hatóságok oldalára. Ráadásul Peking nagyon jó néven veszi, nagyon sokra tartja, ha a helyi vezetők gyors és mindenkit kielégítő megegyezésen alapuló megoldásokat érnek el. Ez pedig az esetek döntő többségében nem egyszerűen tárgyalási technika vagy attitűd kérdése, hanem bizony elkötelezettséget igényel a fent említett ügyekben. Mindennek ellenére egy általános áttekintése a kínai környezeti állapotoknak vagy a munkavállalói jogok érvényesülésének összességében borzalmas képet adna, s bármilyen nagy lépéseket tettek a társadalombiztosítás kiterjesztésében, ez számunkra még így is egy igen szegényes, helyenként rongyos képet sugároz.
Azt hiszem ugyanakkor, hogy ez az a területe az életnek, amelynek ismerete a feltétele lenne annak, hogy megértsünk egy másik dolgot: miért nem lelkes Kína bizonyos nemzetközinek mondott standardok elfogadásában? Miért képes sokszor még azt a vádat is vállalni, hogy nem akar alkalmazkodni az úgynevezett nemzetközi közösséghez, miközben tudjuk, hogy a kínaiak általában nemcsak jó alkalmazkodók, de értéknek tartják az alkalmazkodást? A kínai vezetés ha mást nem is, azt pontosan tudja, hogy bizonyos területeken ha ráeresztené országára az úgynevezett nemzetközi standardokat, akkor azonnal részleges összeomlásokat generálna. S ezért a válasza többnyire az, hogy Nyugaton is hosszú idő kellett ahhoz, hogy mondjuk a mai munkavállalói jogok garantálását elérjék, így hát hagyják meg Kínának is azt az időt, amíg ezek feltételeit kiizzadja magából.
Ahogy a megelőző vezetésnek, úgy a Hu–Wen párosnak is jutott egy nagy válság. S ahogy a kilencvenes évek végi ázsiai válságnak, úgy a mostaninak is Kína alapvetően az elszenvedője. Az előbbiben a kistigrisek és Hátsó-India külön, valamint Japán más okok miatt külön süllyedt válságba, amelyek hatottak Kínára. Ennek során, most pedig az amerikai és az európai válságban kell Kínának valamiként viselkednie. Ami ennél is fontosabb, hogy az amerikai és az európai válság felerősít és felgyorsít amúgy létező folyamatokat, s Kínát egy sokkal stabilabb hatalommá formálja, mint valaha is volt. Mind közül kiemelkedik a jövedelmek és a belső fogyasztás növekedése s ennek konzekvenciái.
A kínai bérek növekedése egyrészt hosszú ideje dinamikus, másrészt bizonyos értelemben megváltoztatja az országról kialakult képet. A bérnövekedés a termelés oldaláról nézve jelentősen növekvő költségeket jelent, miközben az elmúlt évtizedek nemzetközi közhelye volt, hogy éppen ezek az alacsony költségek szívták át Kínába a különböző iparokat. Ha tehát az élet olyan egyszerű lenne, amilyennek időnként látszik, akkor ezek az iparok most szépen felpakolnának, s elköltöznének alacsonyabb költségű helyekre. Nem mondhatjuk, hogy a legéberebbek, a tulajdonosokat a legreagensebben nyalogató menedzserek már nem próbálkoztak meg ezzel, de trend mintha egyelőre nem alakult volna ki belőle. Sok oka van ennek.
Egyrészt számos ágazat teljes vertikuma Kínában van vagy oda kötődik, s a folyamatnak legfeljebb egy-egy eleme költöztethető, ami nem feltétlenül éri meg. Másrészt Kínában olyan infrastruktúra épült ki, s olyan ipari-kereskedelmi klaszterek alakultak ki, amelyekből kiválni minimum hosszas mérlegelést igényel. Egyes üzletemberek szerint a kínai struktúrák akár 30 százalékos bérhátrányt is elviselnek. S akkor ott van még a helyi piac, a helyi fogyasztás, melynek termeléshúzó ereje a válság idején állami politika rangjára emelkedett. Kínára ugyanis leginkább úgy hatott a válság, hogy erodálta az exportját. Februárban szó szerint emberemlékezet óta először negatív volt a külkereskedelmi mérleg, s kissé morbid volt, ahogy az adatot bejelentő jegybankelnök arcát ennek hatására elöntötte az öröm. Állítólag a héten Pekingben járt IMF-vezető, Christine Lagarde is arról beszélt a partnereinek, hogy Kína azzal tudna a legtöbbet segíteni, ha kevesebbet exportálna. Ez persze egy nyugat-európai gazdaságpolitikus szájából annyira azért nem hangzik jól, másrészt vékony jégen is jár, hiszen ha valamit még a Központi Bizottság sem tud megtiltani, az éppen az, hogy egy kínai eladjon valamit, amit mások hajlandók megvenni tőle. A kínai exportot eddig is ha valami, akkor a vásárlási hajlandóság mérséklődése tudta csökkenteni, s csökkentette is. Ezt ellensúlyozza részben a belső fogyasztás növekedése.
Ugyanakkor egyre többet beszélnek az elemzők arról, hogy mikor és hogyan érhet a végére a hihetetlen tempójú, több évtizedes növekedés. A mérlegeléseknek annyi alapjuk mindenképpen van, hogy semmi sem tart örökké.
Aki napi szinten olvassa ezeket az elemzéseket, annak nyilván már tele van a puttonya a sok „puha landolással”, amiről tizenöt éve olvashat mint a napi intézkedések viszonyítási alapjáról. Nagyon sokat beszélnek az utóbbi időben arról, vajon a kínai fejlődés hasonlítható-e a japánhoz vagy egyes latin-amerikai országokéhoz. Vagyis hogy érvényes-e ide az az elmélet, mely szerint a nyitással, az olcsó munkaerőn alapuló exporttal, befektetésekkel és egy valamelyest kézben tartott ingatlanbuborékkal hatalmas növekedés érhető el, melyet viszont – éppen a bérfaktor miatt – hosszú évekig tartó stagnálás követ. Ennek mérlegelése meghaladja e cikk kereteit, de ide is érvényes, ami általában a világgazdaságra, hogy szinte minden logikailag lehetséges kimenetre van prognózis, s így majd a végén lesz győztes jós is. Ami bizonyos, hogy az új vezetésnek várhatóan lényegesen nagyobb problémákkal kell majd megbirkóznia, mint a most elmenőknek. 2002-ben Kínát vizsgálva az embernek volt egy általános öröklétérzete. Ha kíváncsi volt, mi fog változni, szinte nem tudott konkrét kérdéseket megfogalmazni: biztos minden változni fog, minden egy kicsit jobb lesz. Most olyan konfliktusosnak tűnik a helyzet: nem az a kérdés, hogy jól fogják-e csinálni, az úton tudják-e tartani a járgányt, hanem hogy lesz-e elég alkotóerő kitalálni, merre kell az utakat építeni. Eddig látott el Teng Hsziaoping, s most lassan ismét szükség lesz valakire, aki elnéz a távolba.
Tisztában lehetünk az eddigi nemekkel és talánokkal. Hu Jintao egy nemrégiben publikált írásában a „nyugatosítás” ellen emelt szót, amely kifejezést az ő szóhasználatában kis cinizmussal „liberális demokráciára” is fordíthatnánk. Wen Jiabaótól az emlegetett sajtókonferencián megkérdezte egy amerikai újságíró, hogy mi lesz a demokráciával. A miniszterelnök azt válaszolta, ha a falvakban tudnak megfelelő vezetőket választani, valószínűleg a kisvárosokban is tudnának. Ugyancsak Wennek tulajdonítják sokszor nyugati elemzők, hogy ő a legnyitottabb a demokratikus értékek felé, amit – hogy őszinte legyek – nem tudom, honnan vesznek. A felső vezetés titkolózó működési módjának köszönhetően azonban nem sok fogalmunk lehet arról, mit gondolnak a politikai reformról a jövendő vezetők. Mivel azonban a gazdaság a jelek szerint jelentősen megreformált architektúrát fog igényelni, ez nagyon erős politikai alkalmazkodást fog generálni. Ugyanakkor semmi jele nincs annak, hogy ezt vakmerő módon bonyolítják majd le. Ahogy a talán legnépszerűbb kínai politikai kifejezés sugallja: lépésről lépésre.
