Aki bújt, aki nem – megyünk!
Pedig tényleg az. Az európai egységre, a közös cselekvésre épülő unióban kimondják végre: ha a tagállamok szeretnének megtenni valamit, ám erre nem hajlandók mind a huszonheten, a tétovázókat nem muszáj bevárni. „Aki bújt, aki nem” alapon egy külön csoport elszakadhat a többiektől (vagy ha úgy tetszik: kiszakadhat az EU-ból), és előreszaladhat. Bár még csak ártalmatlanabb területeken vetik be a megerősített együttműködést, később a helyzet „elfajulhat” – és ezzel megváltozhat az unió jellege is.
Most éppen az egységes európai szabadalom kapcsán vetnek véget az egy helyben toporgásnak. Évtizedek óta tudja mindenki, mennyivel egyszerűbb lenne az európai feltalálók és vállalkozások dolga, ha nem kellene minden egyes tagországban külön-külön, rengeteg pénzért levédetni a találmányukat. S miután sikerül végre megállapodni az uniós szabadalom részleteiről, kicsinyes nyelvi viták miatt jut zsákutcába az egyezkedés. (Az olaszok és a spanyolok nem bírják elviselni, hogy a szabadalmakat csak angolra, franciára és németre fordítsák.) Pontosan ez az a pillanat, amikor az EU alapszerződése, a lisszaboni szerződés lehetővé teszi a csodafegyver használatát: „...a megerősített együttműködés célkitűzései az unió egésze által ésszerű határidőn belül nem érhetők el”. Olaszország és Spanyolország tehát kimarad; szóljanak majd, ha jobb belátásra tértek!
Van azért jelképes ereje, hogy először a válások terén próbálták ki a tagállamok az integráció új forgatókönyvét. Ezúttal is hasznos, a hétköznapi életet megkönnyítő szabályozásról igyekeztek egyezségre jutni –mindhiába.
Évente 300 ezer nemzetközi házasságot kötnek az EU-ban, és a nemzetközi válások számát is évi 140-150 ezerre teszik. Ilyenkor hosszú és kínos viták kezdődnek vagyonmegosztásról, gyermekfelügyeletről: melyik ország jogát alkalmazva és hol szülessen döntés? Kidolgozták ugyan az új jogszabályt (ennek lényege, hogy a házastársak választhatják meg, melyik tagállam jogát akarják figyelembe venni a váláskor, és ehhez vissza sem kell menniük abba az országba), ám ezért nem mindenki lelkesedett. Végül – elunva a meddő huzavonát –tizennégy EU-tag (köztük Magyarország) kezdeményezte a megerősített együttműködést, vagyis a vadonatúj játékszabályok bevezetését. Az üzenet ugyanaz volt: aki akar, bármikor csatlakozhat.
Megbomlott persze az európai egységmás területeken is – elég az euróra gondolni, amelyet csak az unió bizonyos részein vezettek be. Ám a helyzet annyiban különbözik, hogy a felzárkózás a közös pénznél kötelező: ha egy tagország eleget tesz a kőkemény gazdasági követelményeknek, az euróra mindenképpen át kell térnie. Hivatalos felmentést (opt-outot) csupán a britek és a dánok kaptak, s a kimaradást elnézték a svédeknek is, akik népszavazáson mondtak nemet a közös valutára. (A másik véglet Magyarország, amely a kezdetektől fogva az euróövezetbe törekszik, de ehhez ma már céldátumot sem emleget.)
Létrejött a többsebességű Európa a belső határokat eltörlő schengeni zónával is. Ennek sem tagja minden tagállam – igaz, a csatlakozás (ellentétben a megerősített együttműködéssel) itt sem fakultatív. Miután a schengeni megállapodást ügyesen beépítették az EU-alapszerződésbe, valamennyi belépő ország automatikusan aláírja ezt is. Sőt a schengeni „birodalomnak” társult tagként unión kívüli államok (Svájc, Liechtenstein, Norvégia, Izland) is részesei.
Mintha megérezték volna az EU-tagországok, hogy ingoványos terepre tévednek, a megerősített együttműködést szigorú feltételekhez kötötték. A huszonhetek „házirendje”, a lisszaboni szerződés nem véletlenül hangsúlyozza, hogy a többiektől való leválásról – az előrerohanásról – a közös uniós intézményekben kell határozni. Magyarán ha legalább kilenc tagállam összefog, kérelmet nyújthatnak be az Európai Bizottsághoz, amely a fő döntéshozó szervnél, a (tagországok politikusaiból álló) tanácsnál javasolhatja a megerősített együttműködés elindítását. Ha minderre még az Európai Parlament is rábólint, kezdődhet a „beelőzés”.
S ha még ez sem nyugtatná meg az egység felbomlásától rettegőket, különféle – kissé homályos – ígéretekkel is megtűzdelték az uniós alapszerződést. Például a brüsszeli bizottság és a tagállamok gondoskodnak arról, hogy a lehető legtöbb EU-tagra kiterjedjen a megerősített együttműködés, amelynek már a neve is csalóka, hiszen logikusabb lenne megerősített különállásról beszélni.
