Az imám hadserege visszalő
Legtöbbjüket a kurd szeparatisták (terroristák) támogatásával vádolják, és vannak, akik ellen az a vád, hogy részesei a kormány elleni nagy összeesküvésnek, katonai puccskísérletnek. Az utóbbi az állítólagos Ergenekon-összeesküvés. A koncepciós vádirat szerint ez azoknak a nacionalista-kemalista katonatiszteknek, értelmiségieknek, bíróknak és társaiknak a hálózata, akik meg akarják dönteni az uralkodó Igazság és Fejlődés Pártját (AKP). Erről a társaságról az uralkodó párt és sajtója mint „mély, rejtett államról” beszél, amely valójában intézi a dolgokat Törökországban.
Sik és Sener, akiket közös zárkában tartanak, az „összeesküvők” közé tartozik. Senert azért tartják börtönben, mert írt egy könyvet, amelyben feltárta, milyen vérlázító mulasztásokat követett el a rendőrség és az igazságügyi szervezet Hrant Dink örmény újságíró meggyilkolása után. Sener arra a következtetésre jutott: a nyomozók nem is akarják kinyomozni az igazi felbujtókat, a bíróság nem kívánja elítélni a valódi tetteseket. Könyv miatt van a börtönben Sik is. Őt még azelőtt tartóztatták le, hogy megjelenhetett volna oknyomozó kötete, Az imám hadserege. A rendőrség elkobozta a kéziratot, a szerzőt pedig börtönbe vetették. A könyv egy előző változata mégis az utcára került, és ötvenezres példányszámban kelt el.
Sik azt tárta fel, hogyan hálózta be az egész török állami apparátust, politikát, rendőrséget, ügyészséget egy vallási-jótékonysági szervezet, amelyet a muzulmán teológus és hitszónok, Fethullah Gülen hozott létre. Ő az imám, akinek hadserege lenne. A könyv nagyon veszélyes lehet, hogy így lecsaptak a szerzőre. Ahmet Sik ugyanis utánajárt annak, hogy a húsz éve az USA-ban, Pennsylvaniában élő Gülen miként építette immár óriási nemzetközi szervezetté hálózatát, amely húsz éve épül be a török társadalomba. Gülen mérsékelt iszlámot, vallásközi párbeszédet hirdet, szorgalmazza a gazdaság számára hasznos oktatást. Az imám olyan iskolákat, főiskolákat hozott létre, amelyek valós káderképzőjévé lettek az AKP-nak. A gülenisták erős hálózatot alkotnak, a tagok jövedelmük tíz százalékát fizetik be a jótékonysági célokat hirdető szervezetnek, amely aztán gondoskodik arról, hogy ők maguk megfelelő helyre kerüljenek. Az üzleti élet és az államszervezet, a politika szoros, jövedelmező együttélésben van.
Nem véletlenül csaptak le a szerzőre, hiszen ő azt mutatta ki, hogy nem a lejárt kemalista hatalom, hanem az iszlamisták építettek ki hatékony „mély államot” Törökországban. Maga Recep Tayyip Erdogan kormányfő hasonlította a könyvet bombához egy beszédében. Azt mondta: „A nyugati országok nehezen értik a problémát, mert náluk nincsenek olyan újságírók, akik puccskísérletekben vesznek részt, hatalomátvételre szólítanak fel, s ilyeneket támogatnak.” A kormányt támogató török lapokat olvasva kiderül, hogy Erdogan mire gondol. Ha a szerző feltárta a kormánypárt és a titkos hálózatok viszonyát, ez önmagában (katonai) puccsra való felszólítás. (Erdogan félelme nem teljesen megalapozatlan. A hadsereg utoljára 1997-ben kényszerített távozásra török kormányfőt, az AKP elődpártját, a Jólét Pártját váltották le. Erdogan akkor ott politizált.)
Sokan arra is utalnak, hogy nem véletlenül kapott Fethullah Gülen és szervezete otthont az Egyesült Államokban. Az amerikai stratégiai tervezők régóta álmodoznak a nyugat-európai kereszténydemokráciához hasonló „mérsékelt iszlámról”. Ennek lehetett volna a gülenista hálózat a példája. A dolog azonban nem pontosan úgy történik, ahogy azt elképzelték. Az AKP-nak sikerült legyűrnie a régi kemalista struktúrákat. A hadsereget, a világi állam önjelölt őrét megalázták, a nyugalmazott tábornokok börtönben vannak, beleértve a 2010-ben nyugdíjazott Ilker Basbug vezérkari főnököt. Hogy ez a török hadsereg most mennyire ütőképes, amikor határai mentén, Szíriában polgárháború dúl, Irán körül pedig növekszik a háborús veszély, az fontos kérdés.
Erdogan miniszterelnöknek a legutóbbi választáson nem sikerült kétharmadot szereznie, nem alkotmányozhat kedvére. Az állam átalakítása, teljes döntési szabadsága útjába álló akadályok egyike a sajtó lehet. Az újságírók bebörtönzése, az írók elleni perek erre utalnak.
