Azután, hogy a hivatalban lévő elnök, Nicolas Sarkozy bejelentette indulási szándékát, és különösen annak nyomán, hogy Sarkozy az asztalra helyezte az európai témát. Nem is akárhogyan: balról előzve. Amikor azt hangsúlyozta, hogy a mai Európát a német–francia megbékélés alapozta meg, s e megbékélés megható példájaként említette Francois Mitterrand és Helmut Kohl kézfogását, gombostűt helyezett baloldali ellenfele, Francois Hollande ülőpárnája alá. Ha ugyanis az ötödik francia köztársaság eddigi egyetlen szocialista elnökét a megbékélés példaképeként említi a mostani – jobboldali – elnök, baloldali kihívója nem maradhat tovább néma. Színt kell vallania a „Merkozy”-ügyben is, mert az európai válságkezelő párosra utaló műszóval mostanáig inkább csak ironizált. „Merkozy” a baloldali elnökjelölt számára nem az uniós politikát koordináló német–francia duót jelentette, hanem inkább sanda utalást arra, hogy „német téglából” épül az új Európa, és a francia elnök csak afféle szobafesték a német kancellár oldalán.

Ráadásul Hollande pozícióját inkább nehezítette, mint könnyítette a szocialisták szélsőbaloldalán álló Arnaud Montebourg – az őszi szocialista előválasztások harmadik helyezettjének – szóhasználata, aki váltig hangsúlyozta, hogy Franciaország nem kér a „Bismarck-féle” Európából. Innen már csak egy lépés volt a Nemzeti Front vezérének, Marine Le Pennek az álláspontja, aki szerint a franciák nem követik a „német csizmát”. Ha Hollande el akarja kerülni, hogy a mérsékelt baloldal Németországgal kapcsolatos véleményét összemossák a szélsőjobb nacionalista-populista tirádáival, éppen ideje volt megszólalnia ebben a témában.

S egyáltalán, felmelegíteni az eddig langyosan kezelt uniós témát. Jellemzően nem mindjárt a fővezér, hanem előbb a felderítők indultak csatába. Hollande tanácsadói közül többen bizonygatták, hogy a baloldali elnökjelölt meggyőződéses Európa-párti, politikai credójának ez a legfontosabb, legstrukturáltabb pillére. Egyúttal igyekeztek elhárítani a The Economist cikke óta szívesen idézett bélyeget, hogy Hollande „novícius” lenne a politikában, és semmilyen európai kapcsolata nincs. Érvelésük nem volt hatástalan. David Cameron, sőt korábban Tony Blair sem töltött be miniszteri tárcát, mielőtt kormányfővé választották volna őket, mégis megbirkóztak a feladattal. Ami pedig az európai kapcsolatokat illeti: a kontinensen ma mindenütt jobboldali kormányok vannak hatalmon, ugyan kivel barátkozhatna a baloldali francia elnökjelölt?

Meglehetősen kritikus nyilatkozattal tette le európai névjegyét Francois Hollande még múlt év októberében. Miközben azt bizonygatta, hogy ő Európa-párti, egyben elismerte, hogy súlyosan csalódott abban a képben, amelyet ma mutat önmagáról az unió. A régi, háború után kialakult modell nem működőképes immár, és nem tudni pontosan, milyen is a mai Európa. Merthogy sem nem szociáldemokrata, sem nem liberális, nem épít semmit, nem képvisel semmit. Annyit elmondhat magáról, hogy sikerült elkerülnie a belső konkurenciaharcot, de ennél többel nem büszkélkedhet.

Hollande számára Európa újraszüli saját démonát, a nemzeti megosztottságot. A tagállamok képtelenek a saját önzésük fölé emelkedni, s ezt jól példázták a krízis idején kipattanó viták a gazdagabb északi és a szegényebb déli országok között. A baloldali francia elnökjelölt szerint nem a spórolás, hanem a növekedés jelenthet kiutat a krízisből. E téren fontos szerepe lenne az Európai Beruházási Banknak és az Európai Központi Banknak, amelyek olcsó hitelekkel tudnák segíteni a nagy kontinentális beruházásokat. Melyeket? Milyen pénzügyi eszközökkel? Mely országok lehetnek érintettek? Erről egyelőre semmi közelebbit nem tudunk – csak annyi biztos, hogy Hollande is Berlinbe szaladna, ha nyerne. Mert ha félelmetes is a német csizma, nélküle nincs masírozás.

Francois Hollande a TF1 tévécsatorna elnökjelölteket megszólaltató műsorában