Hiába szállt ki két év után csaknem félmilliárd eurós nyereséggel a Molból a Szurgutnyeftyegaz, az elnöki székbe visszatérő Vlagyimir Putyin nem felejtette el, hogy a részvények eladására lényegében rákényszerítették a tulajdonosai kilétét titokként kezelő orosz céget. – Megvannak az eszközeink, hogy hasonló választ adjunk azoknak, akik a tisztességtelen verseny eszközeihez nyúlnak – írta kampány előtti cikksorozatában Putyin, utalva arra, hogy több országban politikai okokból akadályozták meg az orosz üzletemberek megjelenését. – Olyan hallatlan esetek is előfordultak, amikor a külföldi részvényekbe komoly összeget invesztáló orosz befektetőnek egyszerűen nem engedték, hogy élhessen tulajdonosi jogaival, főként Közép- és Kelet-Európában – emlékeztetett a politikus, ezzel a Mol körüli vitára is utalva. (Igaz, a cikkben megemlíti az Opel megvásárlásának meghiúsitását is, és a sort lehetne folytatni brit és litván esetekkel is.)

De Putyin harmadik elnöki ciklusa nem a bosszúállás jegyében indul. Az elmúlt tizenkét év külpolitikája is inkább a gyakorlatiasság jegyében folyt, még ha olykor hangos vádaskodás kísérte is az együttműködést. Ráadásul a Putyin által megfogalmazott kritika nem mindig alaptalan, akár a 90-es években külföldi olajcégeknek kiadott túlságosan nagyvonalú kitermelési koncessziók felülvizsgálatáról, akár az amerikai rakétavédelmi rendszer kelet-európai kiépítéséről legyen szó. Utóbbi kapcsán Washington valóban nem tudta Oroszország számára megnyugtatóan igazolni, hogy a rendszer Irán és nem pedig az orosz atomarzenál ellen irányul.

Putyin a cikkeiben Oroszországnak szélsőséges nacionalizmustól mentes társadalmat, gazdasági modernizációt, korszerű hadsereget ígér, a külvilágnak pedig gazdasági és politikai értelemben is együttműködést.

Hangsúlyozza az EU-kapcsolatok fontosságát, amelyeknek szerinte a már működő Északi és tervezett Déli áramlat gázvezetékek a bizonyítékai.

Bár a putyini Oroszországot gyakran éri a vád, hogy a gáz- és olajexportját – amelytől fájóan függ az orosz gazdaság – politikai fegyverként használja, ez éppen akkor történt, amikor piaci alapokra kívánta helyezni a szállítási szerződéseket az energiahordozókhoz addig jóval olcsóbban hozzájutó Belarusszal és Ukrajnával. Beszállítóként pedig sosem szegte meg szerződéseit Európával szemben, elvégre ettől a bevételtől függ az ország működése – emlékeztet.

Oroszország – és a putyini politikai-gazdasági elit – Európa részeként tekint magára, ahogyan tette mindig is, hiszen minden modernizációs kísérletei Nagy Pétertől a Szovjet unióig az Európához való felzárkózásról szólt. Más kérdés, hogy a társadalom egyre nagyobb része szerint az új elnök nem az ország gazdasági modernizálását és még kevésbé demokratizálását képviseli. Ám ez legalább ennyire igaz a vele szemben alulmaradt elnökjelöltekre is, akikhez képest Putyin a külvilágnak – egyelőre – még mindig a legkiszámíthatóbb partnert jelenti.