Van közvéleménykutatás, kampány és kampánycsend. Holnap pedig voksolás is lesz, urnákkal, számlálással, eredményhirdetéssel. Épp csak választás nincs, ahogyan nem volt igazán sosem a posztszovjet Oroszország 20 éves történetében, legalábbis ha elhisszük, hogy a valódi választásokon nem mindig a hatalom jelöltje nyer.

Mégis tétje lett a holnapi elnökválasztásnak: minden bizonnyal az elmúlt négy évet kormányfőként végigvivő Vlagyimir Putyin nyer, hogy 2000–2008 után megkezdhesse harmadik elnöki ciklusát, visszavéve a stafétabotot az általa kijelölt Dmitrij Medvegyevtől. Az indulók felhozatala ennek megfelelő: Putyin ellenfelei a Kremlhez alapjában lojális erők vezetői, vagy olyanok, akik a rendszer haszonélvezőiként milliárdos vagyont gyűjtöttek.

Pár hónapja még úgy tűnt, semmi nem áll a szokásos módon „megszűrt” jelöltekkel folyó választás útjába, amelynek eredményét az „adminisztrációs források” bevetése (a választások tisztasága fölött őrködő szervek kontrollja, az állami médiumok segítőkész közreműködése) biztosít be. S hozzájárul a választók egy részének valódi támogatása is, hiszen nagyobb anyagi biztonságban él az átlagpolgár is az olaj és földgáz – a legfőbb orosz exportcikk – világpiaci árának megtízszereződése révén.

Ám a decemberi parlamenti választások nyomán a sétagaloppnak ígérkező elnökválasztásból is élesebb derbi lett. Pedig nem történt semmi rendkívüli, épp annyi adminisztrációs forrás volt bevetve, mint máskor, sőt ellentétben az előző törvényhozással, a Putyin vezette Egységes Oroszországnak a kétharmad helyett csak egyszerű többség jutott. Az eredményt szokatlanul nagy tiltakozás fogadta Moszkvában és a nagyobb városokban. Olyannyira, hogy a vezetés inkább engedélyezett is több ellenzéki megmozdulást, nem úgy, mint az elmúlt években, amikor a néhány száz fős tüntetéseket is igyekezett kiszorítani a belvárosból, vagy, ha helyt adott, hát körülvette azokat a tiltakozók számát meghaladó rendőri erőkkel, kamerázó ügynökökkel és Kreml-párti aktivisták hangszóróival, ahonnan röhögés szólt, hogy elnyomja például a hat éve meggyilkolt Anna Politkovszkaja újságírónő emlékére öszszegyűltek hangját.

A helyzetet azonban nem lehet a gonosz Kreml és az elvhű demokratikus ellenzék szembenállásaként leírni. Amikor Medvegyev találkozott a parlamenten kívüliek képviselőivel – ami már önmagában is a változást jelezte –, joggal vethette oda az ott ülő Borisz Nyemcovnak, a Jelcin-éra egykori kormányfőhelyettesének, hogy valójában „1996-ban sem Jelcin nyert”, úgyhogy a demokratikus ellenzék ne tegyen úgy, mintha sosem lépett volna túl elvein.

A tiltakozás azonban egyszerre megmutatta, hogy az orosz társadalomban megjelent az a kritikus – részben fiatal, interneten szerveződő – tömeg, amelyik nem kér az előre lefutott választásokból, a leválthatatlan arcokból, a csalások megszokott rendszeréből, a mintha-demokráciából. A hatalom akkor követi el a legnagyobb hibát, ha abban a hitben ringatja magát, hogy a tiltakozók „külföldről pénzelt narancsos forradalmárok, hivatásos ügynökök”, akiket erővel kell felszámolni, és akkor jár el bölcsen, ha valódi engedményekkel áll a változások elébe. A Kreml még nem döntött, melyik utat választja.

Moszkva