Az ötödik szabadság
A valóság azonban az, hogy a mindenható internetszabályozás eszméje túlságosan erős, és túlontúl kedves a politika legfelső körei számára ahhoz, hogy csak úgy veszni hagyják. Az online „termékhamisítás” elleni egyezmény olyan jogi keretrendszert ígér, amely a polgári jog és büntetőjog eszközeit tenné egységessé – elvben az internet kalózai ellen, valójában azonban az összes felhasználó jogait korlátozva.
Ha most előállunk azzal, hogy a nyilvánvalóan Amerikában, illetve amerikai indíttatásra született ACTA (Hamisítás Elleni Kereskedelmi Megállapodás) sorsa Európában fog eldőlni, első hallásra valószínűleg kevesen fognak egyetérteni velünk. Pedig úgy áll a dolog, hogy önmagában az USA szándékai – még ha egységes amerikai álláspontról beszélhetnénk is – nem lennének elegendőek a mai fogalmaink szerinti internet lényegének, az információk, a gondolatok szabad áramlásának a feladásához. (De szó sincs egységes amerikai álláspontról, még az egyes politikai pólusokon belül sem: az Obama meg és újraválasztásáért lelkesedő filmstúdiók imádják az ACTA-t – jelentős részben ők maguk írták –, a szintén az Obama-táborhoz sorolható mérsékelt antiglobalisták és liberális demokraták viszont gyűlölik.) Márpedig az EU-ban, ahol a szabályokról végső soron a nemzeti parlamentek és kormányok döntenek, komoly nehézségekbe ütközik, hogy egy ilyen, a szólás- és gondolatszabadságot, valamint a magánszféra sérthetetlenségét legalábbis radikálisan átértelmező szabályozás az összes demokratikus szűrőn átjusson.
Igény azonban kétségkívül lenne rá. Képzeljük el, hogy az állam különféle szervei – virtuálisan vagy valóságosan – bármikor bepillanthatnak a számítógépünkbe, az elektronikus levelezésünkbe, naplózhatják az általunk meglátogatott honlapokat, regisztrálhatják az online vásárlásainkat, hallgathatják, amit skype-on mondunk egymásnak – valós időben és viszszamenőlegesen is, bűncselekmény gyanújának híján is. Ráadásul a jelenlegi felhasználói szokások ismeretében gyakorlatilag bárkit „rajtacsíphetnek” és megbüntethetnek valamiért, amit a közgondolkodás nem tekint bűnnek. Ez nyilván csábító lehetőség az állam számára. És az ACTA, meg a taktikai okokból visszavont SOPA (Stop Online Piracy Act, azaz Online Kalózkodás Elleni Egyezmény), illetve mutáns leszármazottja, a napokban előkerült PCFIPA (Protecting Children From Internet Pornographers Act, azaz Gyermekeket az Internetes Pornográfiától Megvédő Egyezmény) éppen ezt kínálja: abból a feltételezésből kiindulva, hogy a felhasználók egy része nyilván az online kalózkodás vagy a gyermekpornó illegális vizeire téved, a teljes júzer-társadalomra rászabadítja a korlátlan hatósági tartalomkontrollt. (Hogy az arányokkal is tisztában legyünk: az USA-ban nagyjából az internetezők három ezreléke kerül valamilyen kifogásolható kapcsolatba a gyermekpornográfiához köthető tartalmakkal – ennek a három ezreléknek a lefülelése érdekében a maradék 99,7 százaléknak el kell viselnie, hogy minden, amit az interneten csinál, egy harmadik fél, vagyis az állam számára is láthatóvá válik.)
Amerika az ikertornyok lerombolása óta átesett már néhány jelentős jogszűkítésen (bár az ACTA és a PCFIPA ezekhez képest is egy nagy lépés lenne hátrafelé), az EU-ban azonban – ha államonként más-más módon is – egyelőre védik az internet szabadságát. Maga az unió a négy úgynevezett alapszabadság (a tőke, az áruk, a szolgáltatások és amunkaerő szabad áramlása) gondolatára épül, de ehhez a közösség az utóbbi egy-másfél évtizedben egy ötödik alapnul ugyan, de a gondolatok szabad áramlása is az uniós célok közé került (mielőtt még nagyon elszállnánk: ez az ötödik szabadság a free internetért demonstráló „széles tömegek” számára valójában inkább az olcsó szórakozás lehetőségét jelenti). Ha visszaemlékszünk: az új magyar médiaszabályok közzététele idején a blogok és általában az internetes tartalmak hatósági kontrollja váltotta ki a legnagyobb meghökkenést. Az ilyesmi akkor is fogalmilag ellentétes az európai demokratikus hagyományokkal és az internethasználatra vonatkozó szokásjoggal, ha nincs feltétlenül írott szabályokba foglalva.
Európa – ez az elmúlt egy-két hét fejleményeiből könnyen leszűrhető – legalább is megosztott. Az Európai Néppártot eddig a szigorú szabályozás legnagyobb támogatójaként tartották számon – erre jön Joseph Daul, és elmondja az ACTA nekrológját, olyasmit is a mondandójába fűzve, hogy az internet korlátozásával kapcsolatos összes aggályt nagyon komolyan mérlegelni fogják, és a néppárti képviselőcsoport valójában „a szabad internetért harcol”, nem utolsósorban a világhálónak az arab demokratizálásban és a diktatúrák társadalmi ellenőrzésében játszott szerepét szem előtt tartva. Az EP legnagyobb frakciójának rugalmas álláspontja különösen annak fényében elgondolkodtató, hogy ezek után nagyon nehéz megmondani, ki viheti sikerre az Európai Parlamentben az új szabályok elfogadását. A zöldek és a baloldaliak ugyanis mereven ellenzik (a liberálisok viszont furcsa módon támogatják) – ha a Néppárt sincs egyértelműen mellette, akkor matematikailag még egy soványka relatív többség is nehezen jön össze, miközben a ratifikációs folyamat még csak most kezdődik. De hasonlóan komoly kihívás lennemegválaszolni azt a kérdést is, hogy az egyes tagállamokban pontosan ki (és milyen felhatalmazással) áll az ACTA mögött. Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Németország és Lettország is jelezte már, hogy kihátrál a megállapodásból, Romániában nyilvános vitára bocsátják a szöveget, Ausztria pedig komolyan fontolgatja a dezertálást –ez a hét állam nagyjából az unió felét reprezentálja. Magyarország elvben a támogatók között van, de rejtély, hogy hogyan alakult ki ez az álláspont.
Az LMP, az MSZP és a Jobbik ugyanis egyaránt a magyar csatlakozás visszavonására szólított fel, a Fidesz és a kormány nyilvánosan nem fogalmazott meg véleményt az ügyben, parlamenti döntés pedig egyáltalán nem született a kérdésről (értelemszerűen vita sem volt, és az Országgyűlésben kizárólag negatív vélemény hangzott el az ACTA-ról) – miközben ja nuár 26-án 21 másik tagállam képviselőjével együtt aláírtuk a csatlakozást a formálisan WTO-egyezményként megszületett megállapodáshoz. Hazánkat a tárgyalásokon a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (az egykori Magyar Szabadalmi Hivatal) részéről Jókúti András, a jogi és nemzetközi főosztály helyettes vezetője képviselte –de aligha a saját nevében, hiszen az SZTNH kormányhivatal, a kormányzat felügyelete alattműködik. Annak viszont nincs nyoma, hogy amagyar kormánymilyen álláspontot alakított ki az ACTA-ról, és olyan hatástanulmányokról sem tudni, amelyek az aláírás, illetve az elutasítás következményeit mérlegelnék. Az viszont mindenképpen furcsa, hogy az elvben gazdasági szabadságharcot vívó kormány egy ilyen, a szuverenitást látványosan korlátozó ügyben belesimul az euró pai mainsterambe – miközbenmás uniós tagállamok keményen ellenállnak.
– Szerintünk a fogyasztók ellen nem harcolni kell, hanem megérteni, hogy mi az igényük – ezekmár Tóth Péter Benjaminnak, az Artisjus stratégiai és kommunikációs igazgatójának a szavai. Szerinte az emberek nem „jogszerűek” vagy éppen „jogsértők” akarnak lenni, hanem a lehető legegyszerűbben, legkényelmesebben élvezni szeretnék a zenét, illetve a többi digitális tartalmat. Eközben természetesen a dalszerzők is szeretnének a legszélesebb közönséghez eljutni, ami az internet nélkül ma már nem működne.
– Próbáljuk megkönnyíteni a két oldal egymásra találását úgy, hogy fenntartható maradjon a zenei fejlődés. Ehhez a zenei értéklánc minden tagjának részesülnie kell az előnyökből – mondja a straté giai igazgató, azt is hozzátéve: „amíg nem tettünk meg mindent, hogy a fogyasztók igényeit kielégítő zenei piac legyenMagyarországon, azt gondoljuk, nincs értelme arról gondolkozni, hogy milyen szankciókat kellene a felhasználókkal szemben alkalmazni”.
Márpedig az ACTA szinte kizárólag az ellenőrzésről, a tiltásról és a szankcionálásról szól – legalábbis ezt állítja az egyezményt nagyon alapos elemzésnek alávető Electronic Frontier Foundation. Az amerikai szervezet szakértője, Gwen Hinze szerint a tömeges ellenérzést főként az motiválja, hogy az egyezmény a jogtulajdonosok gazdasági érdekeit abszolutizálja, és azok biztosítása végett számos alapvető emberi jogot megsért. Ugyanakkor az sem egyértelmű, hogy kinek az érdekeit szolgálja az ACTA. A ma is az „internet előtti” terjesztési csatornákat preferáló nagy kiadóházak bevételeit valóban drasztikusan csökkentette az internetes tartalomterjesztés, de ugyanez például a zenészekről már nem mondható el – csak éppen az utóbbiaknál a bevételek szerkezete átalakult: a lemezeladások szerepe kisebb lett, viszont megnőtt a koncert- és fesztiválszereplések, a reklámbevételek, a merchandising részesedése.
Az újabb üzletimodellekből a hagyományos kiadót gyakran már ki is hagyják: az albumok eleve az interneten jelennek meg (gyakran ingyenesen), és a zene nem azt a célt szolgálja, hogy pénzt hozzon a konyhára, inkább csak az imidzsépítésben, az ismertség növelésében meg a koncertek promotálásában van szerepe. Ebben a modellben (ahol a fogyasztók nem a tartalomért, hanem az élő élményért, illetve a hardverért fizetnek) nem az új lemez, hanem a zenekar vagy az előadó a termék, az internet – akár az ingyenes torrent formájában is – pedig a tökéletes promóciós eszköz, hiszen sokkal több „ügyfélkapcsolatot” képes generálni, mint akár a piacon legsikeresebb CD. A modellváltás új műfajokat is létrehoz, ilyen például a hálószobapopnak nevezett amatőr, de népszerűségben sokszor a nagy sztárokkal versengő sufnizene, de az internetnek köszönhető a Megasztár típusú tehetségkutatók elburjánzása is, ahol a tévében építgetett ifjú reménységek és a közönség egymásra találása döntően a világhálón zajlik.
Ugyanez a váltás kicsiben a filmiparban is megtörtént: az ingyenes letöltés gyakorlatilag elsöpörte DVD-t, és a mozik is csak azért nem tűntek még el, mert a 3D-re valójában nincs még költséghatékony otthoni technológia. Itt is megjelentek a közvetlenül a közönségnek készülő műsorok, meg a közvetlenül az internetre termelő, szinte a semmiből felépülő YouTube-sztárok. Akik értenek hozzá, azt mondják: a világhálón sokkal nehezebb a piacot manipulálni, itt a kereslet sokkal „demokratikusabb”, és lényegesen hívebben tükrözi a valós népszerűségi viszonyokat (hiszen a kiadók, a filmforgalmazók és a mozihálózatok szűrő, orien táló szerepe gyakorlatilag nem érvényesül). A bevétel is egyenletesebben oszlik el (ami azt jelenti, hogy a kicsiknek, az újaknak, a rétegigényeket kielégítőknek több jut, de nem feltétlenül azért, mert a nagyok kevesebbet kapnak: öszességében ugyanis a zenei és a filmes piac is bővült az internet berobbanása óta – utóbbi főleg a 3D-s fi lmek magasabb helyárai nak, illetve a kábelcsatornák burjánzásának köszönhetően) És van még egy pozitív fejlemény: „az interneten minden van”, az offline kultúrában megszokott választék időben és térben, sőt nyelvileg is kibővült (például virágzásnak indult a ritka, kihaló nyelvek kultúrája – alapvetően a YouTube-on és mobilon –, ami egészen új fejlemény az emberiség kultúrtörténetében), Fluor Tomi Mizuját pedig nagyságrendileg annyian látták a videomegosztókon, mint Madonna vagy a Metallica aktuális slágereit.
Ezt a sokszínűséget nyilvánvalóan veszélybe sodorná, ha az internethasználatot a tartalomipar és politikai koalíciója az ACTA- ban megszabott szűk keretek közé szorítaná, a kiadók viszont visszaszereznék elveszített befolyásuk és bevételeik egy részét. Természetesen ennek az „ellenforradalomnak” is lennének vesztesei, és nem csak a felhasználói oldalon: a hardveripar egyre nagyobb mértékben a szabad letöltésre épül (ezért veszünk otthonra hatalmas merevlemezt, DVD-írót, széles sávú internetet, hangrendszert, óriásmonitort, okostévét, projektort, 3G-s telefont stb). Ingyenzene ugyanis ugyanúgy nem létezik, mint az a bizonyos ingyenleves.
A szabadság – amíg a politika bele nem szól – valójában annak eldöntését jelenti, hogy kinél csörögjön a kassza.
