Csalódást okozott a „Sivatagi rózsa”
Édesapja, dr. Fawaz Akhras neves kardiológus, aki ma is aktív az elsősorban gazdag arab és hindu páciensek által frekventált Cromwell Hospitalban. A korábban Emmaként ismert Aszma édesanyja, Sahar a múltban diplomataként dolgozott. Ám a britek nem értik jelenlegi viselkedését – ahogy a napokban Martin Fletcher a The Times hasábjain felvetette: „érthetetlen, hogyan tud házasságban élni a nyugati neveltetésű, intelligens és liberális Aszma az elnökkel, akinek lelkén ötezer szír honfitársa vére szárad.”
A szunnita származású Aszma egy helyi anglikán egyházi iskolában kezdte tanulmányait, majd egy magánlányiskolában érettségizett, végül a rangos londoni King’s College-ben kitüntetéssel fejezte be számítástechnikai kurzusát, amelyet francia irodalmi képzéssel egészített ki. A még most is csak 36 éves, négy nyelven folyékonyan beszélő first lady vezető bankházaknál dolgozott, előbb a Deutsche Banknál, majd a J. P. Morgannél, Londonon kívül Párizsban és New Yorkban is kipróbálva tehetségét.
Szülővárosához fűződik házassága is. Londonban elevenítette fel a kilencvenes évek elején gyermekkori barátságát a nála tíz évvel idősebb Bassár el-Aszaddal, aki akkor abban a tudatban folytatott itt szemészeti tanulmányokat, hogy édesapja, Hafez el-Aszad elnök kijelölt utódja bátyja, Bazil. Mire azonban 2000-ben házasságot kötöttek, Bazil egy autóbaleset áldozataként hat éve halott volt, Bassár pedig apja halálát követően megnyerte az ellenjelölt nélküli elnökválasztást.
Aszma el-Aszad elnökfeleségi karrierjét is kiválóan kezdte. Az új évezred első éveiben a brit lapok nem győzték eléggé dicsérni igyekezetét, ahogy inkognitóban utazva meg akarta ismerni „alattvalóit”, igyekezett „normális” életet folytatni. Gyors egymásutánban született három gyermekével (két fiával és lányával) az elnöki pár a hivatali rezidencia helyett egy tágas damaszkuszi lakásban élt. Míg a gyerekek a helyi Montessori óvodába jártak, Aszma különböző jótékonysági projekteket karolt fel, többek között a fiatalkorúak munkanélküliségén próbált segíteni, és művészeti-kulturális ügyeket képviselt.
A haladó szellemű, dinamikus benyomást keltő elnöki pár hosszú ideig megtévesztette a nagyvilágot, többek között II. Erzsébet vendégszeretetét is élvezve a Buckingham-palotában.
A konzervatív szír elit már jóval a brit külpolitikai megfigyelők előtt kiábrándult az ambiciózus fiatal nőből. Változtatási igénye, önálló gondolkodása legalább annyira szemet szúrt, mint a dizájnerruhák iránti ellenállhatatlan vonzalma.
A vele foglalkozó újságcikkek nem igazítanak el egyértelműen abban a kérdésben, miért némult el a felkelés kitörése óta, miért nem hallatja hangját a szenvedők védelmében, különösen annak figyelembevételével, hogy családja az ostromlott Homszból származik. Az egyik, a rá nézve hízelgőbb verzió, hogy az elnök környezete állította takarékra, súlyos szankciókkal fenyegetve, ha nyilvánosságra hozná a vérontással kapcsolatos elítélő véleményét. Mozgástere amúgy is korlátozott, hiszen gondolnia kell családja és gyermekei jövőjére. A másik vélemény szerint Aszmát elkényeztették a hízelgő külföldi sajtóvélemények, különösen a Vogue magazinban a „Sivatagi rózsa” címmel megjelent portréja, és megtanulta élvezni a hatalommal járó előnyöket.
A The Times cikke annyit mindenesetre elért, hogy Aszma – vagy inkább a hivatala – alaposan átgondolt közleményt hozott nyilvánosságra, amelyben teljes mértékben elkötelezi magát férje mellett. „Támogatja az elnököt és annak biztonsági erőit az ellenállás leverésében.” Az elnök felesége hozzáteszi, hogy „bátorítja az ellenzékkel folytatott párbeszédet, és vigaszt nyújt a gyászolóknak”. Alighanem erre mondják: túl kevés, és az is túl későn.
