A világot a kínai vezetőváltás foglalkoztatja: Hu Csin-taót (Hu Jintao) még az idén alelnöke, Hszi Csin-ping (Xi Jinping) válthatja a pártfőtitkári, jövőre pedig az államfői székben. Mire számítanak a szakértők?

„Tealevelekből jósolunk”, csak éppen információáradatból kell szétválogatni a megbízhatóakat és a megbízhatatlanokat, rendet vágni elemzők legkülönbözőbb jóslatai között. Ami a vezetőváltást illeti, nagyon úgy tűnik: ahogy 2002–2003-ban is történt, a mostani váltás is békésnek, megtervezettnek, stabil folyamatnak ígérkezik. Nemcsak elnök-, hanem teljes nemzedékváltásról van szó: az ötödik generáció jön, lecserélik a főtitkárt, a miniszterelnököt és a felső vezetés nagyjából kétharmadát is. A politbüro állandó bizottságában helyet foglaló kilenc tag közül hétnek lejár a mandátuma, csak Xi és a miniszterelnöki posztra esélyes kormányfőhelyettes, Li Ko-csiang (Li Keqiang) marad. A harcok most arról szólnak, ki lehet a további hét tag.

Ahogyan tíz éve Hu, most Hszi látogatott Washingtonba, ahol a Fehér Házban is fogadták. Mi ennek az útnak a jelentősége, és hogyan látja a két ország kapcsolatának esélyeit az elkövetkező évtizedre?

Afféle bemutatkozó látogatásnak lehet ezt tekinteni. Viszonylag új emberről van szó, karrierje meglehetősen szürke, és a párton belüli különböző frakciók közötti kompromisszum eredményeként kerülhetett a vezetésbe. Pár éve lett alelnök, és ugyancsak néhány éve ül az állandó bizottságban is. Összehasonlításul: Hu tíz évig ült ebben a testületben, mielőtt pártfőtitkár lett volna. Amerikában választási év van, így a ciklikusság érvényesülhet: most éppen keményebbek Pekinggel szemben. Eközben a kínaiak is nagy érdeklődéssel figyelik, lesz-e váltás a Fehér Házban. Olyan riválisokról van szó, akik gazdaságilag teljesen összenőttek: róka fogta csuka helyzetben vannak. Kína függ az Amerikába irányuló exporttól, miközben az amerikai államadósság jelentős része kínai kézben van. Azt hiszem, a következő tíz évben fognak keménykedni, de valójában mindkét ország vezetői tudják, nem tudnak meglenni a másik nélkül. Viharok is lesznek, Kína egyre nagyobb önbizalommal lép fel. Fő célja, hogy helyreállítsa az évezredeken keresztül fennállt helyzetet, miszerint Délkelet-Ázsia és a Csendes- óceán nyugati partjának szigetvilága kínai érdekszféra; ez nyilvánvalóan sérti az amerikai érdekeket. Nem hiszem ugyanakkor, hogy az ezekkel kapcsolatos konfliktusok közvetlenül kínai–amerikai relációban eszkalálódnának. Borítékolható viszont a kínai–vietnami konfliktus a dél-kínai tengeri szigetek apropóján, illetve a Kínát övező országok összefogása Peking „nyomulásának” lassítására. Kérdés, hogy ez mennyire lesz sikeres.

Mi várható Kínától a „patronáltja”, Észak-Korea vonatkozásában a phenjani vezetőváltás után?

Észak-Koreát nagyrészt Kína tartja el. Nem volt véletlen, hogy élete utolsó részében Kim Dzsong Il többször végigvonatozta Kínát fiával, Kim Dzsong Unnel, hogy jóváhagyassa az utódlást Pekinggel. A kínai „császár” beleegyezésének megszerzése évezredes szokás a környező, kisebb országok részéről. Kínának szüksége van ütközőállamként a KNDK-ra. Dél-Koreában nagy riválisa, az USA katonái állomásoznak. Kína érdeke, hogy Észak-Korea maradjon önálló állam, de lépjen egy kínai típusú reformútra, növelve a stabilitást a térségben.

A Le Monde nemrég idézett egy francia biztonságpolitikai szakértőt, aki úgy vélte, a kínaiaknak meggyőződésük: a Nyugat, részben az internet segítségével, Kínában is rendszerváltást akar kierőszakolni. Negatív példát látnak a Líbiáról hozott BT-határozatban is.

A kínaiak egyfajta paranoiával viszonyulnak a Nyugathoz. Ebben negatív történelmi tapasztalatok is szerepet játszanak, miután a Nyugat az ópiumháborúk során félgyarmati sorba taszította Kínát. A Kínai Kommunista Párt legitimációja kezdetektől fogva azon alapult, hogy kiemelte az országot ebből a százéves, megalázó helyzetből. Érzékelik hogy a nyugati média és a politikusok a tibeti lázadókat és az emberi jogokat inkább az előtérbe helyezik, mint például azt, hogy felavattak kétezer kilométer vasutat, vagy fellőttek egy műholdat. Ebből arra következtetnek: a Nyugat ellenségesen szemléli országuk felemelkedését.

Mennyiben lehet arra számítani, hogy a Nyugat, az internetes „forradalom”, a kínai ellenzékiek nagyobb vagy gyorsabb nyitásra kényszerítik a pekingi vezetést, mint amekkorát az amúgy indokoltnak tart?

Nagyon kiszámíthatatlan folyamatról van szó, különösen ami az internet terjedését illeti. Kínában félmilliárdra tehető az internetezők száma, rendkívül népszerűek a blogok, mikroblogok, közösségi oldalak. Ennyi embert azért nem lehet cenzúrázni, az információs kontrollt az állam már elvesztette. Másfelől nagyon erősen él a kínaiakban: ha az országban zűrzavar van, akkor nagyon nagy zűrzavar van. Ezért a legrosszabb rendet is jobbnak tartják a legjobb káosznál. A vezetés láthatóan jól hiteti el az emberekkel: „tökéletlenek vagyunk, számos problémával küszködünk, de amíg mi vagyunk hatalmon, addig legalább nem lesz zűrzavar”. Kínában ezért sincsenek igazán jelentős ellenzéki mozgalmak. Nem olyan diktatúrát látnak a vezetésben, ami elnyomja a polgárokat, hanem inkább olyan pártállamot, amely harminc éven keresztül évi tízszázalékos gazdasági növekedést biztosított. Nem az a helyzet, mint Egyiptomban, ahol szikra kellett csak, hogy aktiválja a hatalommal szembeni nagyfokú elégedetlenséget. A kínai elégedetlenség inkább a helyi káderekkel szemben ölt formát.