Egyedül a világ ellen
Nemcsak az hasonló, ahogyan a szerb vezető próbálta megvalósítani a környezetétől független, erős Nagy-Szerbia álmát, hanem az is, ahogyan reagált erre a világ. És az is, hogy mit tudott kezdeni az ölébe hullott hatalommal addigi ellenzéke, amelyet csak az autokrata vezető megbuktatásának szándéka terelt egy táborba.
Mind a kádári, mind a titói rendszer hosszú, egyszemélyi vezetésen alapuló, puhuló diktatúra volt, amelyben – a rendszer alapjait nem érintő kérdésekben – viszonylagos szabadság és jólét uralkodott. Ez akkor ugyan kevésnek tűnt, mert az osztrák, német, skandináv viszonyokhoz szerették hasonlítani akkor az állapotokat, de az 1989 után kialakult újkapitalizmus elvékonyodó munkavállalói jövedelmeihez, biztonsághiányához képest mindkét országban elveszett aranykornak tűnik, elsősorban a középrétegek emlékezetében. Világos volt, hogy a szocializmus nem folytatható, történelmi vereséget szenvedett. Európa keleti felén mindenképpen új világ kezdődik, s a hatalomra aspiráló politikai erők feladata átvezetni népeiket az új rendbe.
A nyolcvanas évek végére meggyengült a Titótól örökölt Jugoszlávia egysége. A szövetségi államot a kulcspozíciókban többségében szerb etnikumú párt-, katonai, rendőri és titkosszolgálati erő tartotta már csak össze. A szövetségi államot alkotó népek – amelyekben a legsikeresebb titói esztendőkben is parázslott a nacionalizmus –, elérkezettnek látták az időt, hogy az egész kontinenst átformáló mozgásokkal szinkronban kiváljanak Jugoszláviából.
Az egyik oldalon Koszovó csúszott ki a szerbek irányítása alól. A demográfiai folyamatok úgy alakultak, hogy egyértelművé vált az albán többség. Hiába öntötte a szövetségi kormány a horvát és a szlovén gazdaság által megtermelt jövedelmet a pristinai egyetem és hasonlók fejlesztésébe, ez a horvátok és a szlovénok elégedetlensége miatt tovább csökkentette a titói Jugoszlávia kohézióját. A horvát és szlovén elszakadási törekvések különösen erőteljes támogatást kaptak az újraegyesült Németországtól.
Ha Jugoszlávia egységét nem lehetett helyreállítani, akkor a szerb szuverenitást, állami egységet akarták megteremteni. A titói Jugoszlávia széthullása a szerbek számára olyan helyzetet teremtett, mint Trianon a magyarság számára: jelentős szerb etnikai csoportok kerültek kisebbségbe idegen(né vált) országok területén. A szerb szuverenitás helyreállítására, a lehető legtöbb szerbet egy állam határai között egyesíteni próbáló Nagy-Szerbia kialakításához a nacionalista érzelmek felkorbácsolására, az államrend és az alkotmány önkényes megváltoztatására, etnikai háborúkra, tisztogatásokra volt szükség. A cél előhívta a megvalósításához szükséges eszközöket: a hatalom végletes centralizálását, a döntések egyetlen személy kezébe történő összpontosítását. A folyamatos konfliktushelyzet a hatalomnak igazolást nyújtott a sajtószabadság felszámolására, a hatalommal ellentétes vélemények elhallgattatására. Az állami rádiót és televíziót a központi propagandagépezet meghatározó eszközévé formálták át, a korábbi színvonalas szerb politikai lapokat elfoglalták, behódoltatták. 1999. április 11-én, a bombázások idején az egyetlen valóban független szerb lap tulajdonosát és főszerkesztőjét, az árulónak kikiáltott Szlavko Csuruviját a nyílt utcán meggyilkolták.
A nacionalizmus összekeverte a hagyományos politikai oldalakat és értékrendeket: ha a Jugoszláv Kommunista Szövetségből dezertáló horvát és szlovén vezetők jobboldaliként definiálták magukat, Milosevics baloldaliként határozta meg magát és pártját, de ez nem akadályozta meg, hogy szoros együttműködést valósítson meg a szerb szélsőjobboldallal, Vojiszlav Seselj radikális pártjával.
A hatalomra készülő Milosevics ideológiáját jelentős mértékben megalapozta a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os memoranduma, amely először fordult szembe Tito 1974-es, részben decentralizáló alkotmányával, amely egyebek között autonómiát adott a Vajdaságnak is. A memorandum számos olyan érvet hozott fel, amelyet később Milosevics használt: „bürokráciaellenes forradalmat” hirdetett; a szerb megerősödés érdekében a munkát mint legfőbb értéket helyezte a középpontba. Drámai módon felhívta a figyelmet a Szerbián kívül élő szerbek helyzetére, gazdasági lemaradásukra, politikai elgyengülésükre. E területeken Milosevics hamarosan a saját céljait szolgai módon végrehajtó helyi szerb vezetőket juttatott pozícióba a politikai, pénzügyi és katonai támogatás fejében. Az akadémiai memorandum szellemi atyjának Dobrica Csoszics szerb írót, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság első elnökét tartják, aki túlélte Milosevicset és rendszerét, és akit 2011-ben irodalmi Nobel-díjra jelöltek, noha a díjat nem kapta meg.
Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa – bár gyakran későn és elégtelen eszközökkel – megpróbált beavatkozni. A kelet-európai átalakulások idején bevett megoldásnak számított, hogy Nyugaton, elsősorban Amerikában szocializálódott, de származásukat tekintve az adott etnikumhoz kötődő személyeket ejtőernyőztessenek politikai vezető pozíciókba. Ilyen volt Milan Panics, akit – balkáni politikai tapasztalatok nélkül – 1992-ben kineveztek Jugoszlávia miniszterelnökének. Miloseviccsel ellentétben Panics szalonképes volt bárhol Nyugat-Európában – de otthon semmire sem jutott. Hiába mondta, hogy meg akar egyezni az albánokkal, azok vele sem akartak megegyezni. Ugyanígy Dobrica Csoszics akkori államelnök hiába erőltette a békés lakosságcserét, mert békésen az nem ment. Milosevics úgy érezte: a környezetében lévő, de valamennyire önálló véleményt képviselő politikusok is akadályozzák céljai elérésében. Egy szerbiai városi legenda szerint Panics Milosevicset Hitlernek, Milosevics pedig Panicsot „Washington labdaszedő gyerekének” nevezte. Milosevics ezek után – bármilyen formális funkcióban volt is – súlytalan mamelukokkal vette körül magát, akik mindent aláírtak, amit eléjük tett. Ilyen volt Zoran Lilics, aki 1993 és 1997 között töltötte be a jugoszláv államelnöki funkciót, és később a Hágai Nemzetközi Bíróságon hiába érvelt azzal, hogy nem ő döntött abban, amit az aláírásával szentesített.
A nyugati világ, főleg annak sajtója, kezdettől kettős mércével mért – a szerbek hátrányára. A horvát, a bosnyák és az albán háborús bűnösök rémtettei sokkal kevesebb figyelmet kaptak, mint a szerb etnikai tisztogatás és emberiség elleni bűntettek. Az UCK-ról, a Koszovói Felszabadítási Hadseregről kezdettől tudni lehetett – elsősorban persze hiteltelennek tartott, de utóbb igaznak bizonyult szerb forrásokból –, hogy tevékenységét kábítószer-kereskedelemből, később emberi szervekkel való kereskedésből finanszírozzák, de ez nem sokat számított a nyugati közvélemény szemében.
Milosevics – és az őt támogató szerb többség – az utálatos kép szerepét töltötte be a nyugati médiában, akinek érveit nem hallgatják meg, akinek azért nincs igaza, mert eleve nem lehet igaza. Ez az előre meghozott ítélet is tovább gerjesztette a szerb reguláris és szabadcsapatok háborús elaljasodását, a nők elleni tömeges erőszakot, a kínzásokat és tömeggyilkosságokat. Nyugaton azt írták, csak a vezért és rendszerét büntetik, és próbálják jobb belátásra bírni, de nemcsak őt, hanem a fél világgal szembeszálló függetlenségi törekvéseit hosszú ideig támogató szerb társadalmat is büntették a gazdasági szankciókkal, végül pedig azzal, hogy 1999 márciusa és júniusa között az országot „visszabombázták a kőkorszakba”, egy egész fiatal szerb nemzedéktől elvéve a jövőjét.
Milosevicset különböző funkciókban ugyan, de egészen addig újraválasztották Szerbia legfőbb vezetőjévé, ameddig az Egyesült Államok és a NATO – a nemzetközi jog szerint törvénytelenül, az ENSZ felhatalmazása nélkül – csaknem négy hónapig tartó bombázással térdre nem kényszerítette rendszerét. Hiába próbáltak meg segítséget kérni Oroszországtól és Kínától, ígéreteken kívül semmit sem kaptak. A 2000. októberi választásra az apátiába süllyedt szerb társadalom lemondott az „egyedül a világ ellen” attitűdjéről. De persze nem is akarózott rögtön azoknak a karjába omlani, akik bombát szórtak a házaikra. A belgrádi parlament előtti tiltakozó demonstráció hatására az erőszakszervezetek átálltak az ellenzék oldalára – amelynek azonban nem sok közös célja volt Milosevics megbuktatásán kívül. A szerb választók szívéhez közelebb állt a mérsékeltebb nacionalistának számító Vojiszlav Kostunica és a Miloseviccsel koalícióra is lépő, a vezér által mégis kis híján meggyilkoltatott Vuk Draskovics. A Nyugat nyomására azonban a Frankfurtban iskolázott, liberális Zoran Gyingyics lett a miniszterelnök, akit 2003-ban Milosevics egykori magánhadseregének, a „vörös sapkások”-nak a vezetői meggyilkoltak.
Szerbiában gyakorlatilag tíz éve nem indult be a gazdaság, hiába „versenyképesek” a rendkívül alacsony adók. Nincs bizalom. Zavarosak a tulajdonviszonyok, a nyugati multik, az orosz állami befektetők és a háborús nyerészkedők kezében lévő cégek együtt nem adnak ki egy működő gazdaságot. Az államadósság egyelőre elviselhető, de kizárólag azért, mert Milosevicsnek nem adtak hitelt, emiatt csak a bukása után kezdődhetett meg az eladósodás. A valaha Nyugaton iskolázott, képzett munkaerő vagy elmegy újra vendégmunkásnak, vagy lezüllik, képtelen az innovációra, és a túlélésért küzd.
Miután az Európai Unió válságba került, és a jelenlegi Nyugat-barát szerb koalíció egyelőre nem tudta elérni a tagjelölti státust, félő, hogy a közelgő választásokon a szélsőjobboldal nélkül nem lehet majd kormányt alakítani. A politika és a politikusok hitele egyaránt erodálódik. A demokrata párti Borisz Tadics legutóbb is csak úgy tudott kormányt alakítani a Szerb Haladó Párt (most így hívják az ottani Jobbikot) nélkül, hogy koalícióra lépett Szlobodan Milosevics Szerb Szocialista Pártjával. A kormányszövetségben Ivica Dacsics, Milosevics egykori szóvivője a belügyminiszter. Magyar viszonyok közt ez olyan lenne, mint ha Orbán bukása után, a majdani demokratikus LMP-kormányban Szijjártó Péter lenne a belügyminiszter.
Jugoszláviában már az 1960-as évek elejétől belső viták tárgya volt a föderatív állam és az azt alkotó nemzetek viszonya. Akkor úgy fogalmaztak: a nemzet átmeneti kategória a világszocializmusban való föloldódás előtt. A horvát, szlovén, albán nemzeti érdek kontra „jugoszlávizmus” megújuló vitái ötven év elteltével meglepően hasonlítanak a „több vagy kevesebb Európát?” kérdéskörére. A titói Jugoszlávia sok tekintetben hasonlított az Európai Unióra: egységes piacot teremtett egy soknemzetiségű gazdasági térben, amelynek földrajzi régiói, társadalmai között kohéziót igyekezett megvalósítani. Hasonlóan a nemzet átmeneti, egyre csökkenő tartalmú kategóriának tűnt – és tűnik még ma is – az európai egységben, illetve a globális kapitalizmusban való föloldódás előtt. De figyelmeztető, hogy a valaha virágzó Jugoszláviában csak addig lehetett a nacionalizmust féken tartani, a széthullást feltartóztatni, ameddig a külső körülmények kedveztek, a lakosságnak pedig mindennapos tapasztalata volt a növekvő jólét, a viszonylagos egyenlőség és bizonyos mértékű szabadság.
Milosevics egyedül maradt a világ ellen. Orbán is egyedül van. De Görögország, Portugália, Románia helyzetének alakulását látva, nem biztos, hogy sokáig egyedül marad.
