Való igaz, Manuel Fraga rányomta bélyegét a Franco-korszak utolsó időszakára. 1962-től ő volt a rezsim idegenforgalmi és tájékoztatási minisztere, a nevéhez fűződött Spanyolország mint vonzó turisztikai célpont bevezetése Nyugat-Európában. Kedvenc szlogenje szinte szállóige lett: „Spanyolország más” – hangoztatta. Enyhített a háborús időszakból maradt szigorú sajtótörvényen, de ha úgy vélte, hogy egy lap túl messzire ment, szemrebbenés nélkül bezáratta néhány hónapra. A spanyol sajtó nem felejti el azt sem, miként próbálta megnyugtatni a lakosságot, amikor 1966 elején egy amerikai B–52-es – fedélzetén négy termonukleáris bombával –a földközi-tengeri Palomares üdülőfalu mellett zuhant le. Fraga az amerikai nagykövettel az oldalán demonstratívan megfürdött a tengerben, hogy bizonyítsa: nincs ok az aggodalomra. Bár a rendszer reformerei közé sorolták, sosem bocsátották meg neki, hogy igyekezett védeni a sortüzeket vagy a kommunista vezető, Julián Grimau kivégzését.

Franco halála után úgy érezte, hogy eljött az ő ideje. Az átmenet első kormányában miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter lett, és kemény kézzel igyekezett fenntartani a rendet. – Az utca az enyém – hangoztatta akkoriban, bár később cáfolta, hogy ilyet mondott volna. Szocialista, kommunista és centrista politikusokkal együtt részt vett a demokratikus spanyol alkotmány megalkotásában; igaz, a rossznyelvek szerint nem hitt benne, hogy a kommunistáknak helyük lenne a modern Spanyolországban. Állította, hogy ő a (rendpárti) demokrácia és a nyitás mellett áll, de a múltját mindig a fejére olvasták. A legnagyobb szolgálatot valószínűleg azzal tette, hogy megalapította a Népi Szövetséget, a jelenlegi Néppárt elődjét – ám hiába hirdette, hogy a konzervatívoké a „természetes többség” Spanyolországban, a szocialista párt 1982-től tizennégy éves kormányzással cáfolt rá a tézisére.