Tizenkét nap egy puzzle-ra
A röntgent dr. Lizardo Lozada Cerna (LL) ismertette: bel-, külboka, fibula, sarok-törés. Nem tudta eldönteni mi legyen, szegecselje, lemezzel rögzítse, átfúrja-e a csontokat. – Ezt a puzzlet nehéz lesz kirakni. Egyelőre várunk! – mondta.
1. NAP A sürgősségi osztályon nehezen jutok el a mosdóig: a tolószékből a keskeny ajtónál fel kell állni, egy lábon ugrálni a vécécsészéig. Fogódzó sehol, csak a mosdó és az (üres) papírtartó. Földre is kerülök, amikor a kezem lecsúszik a mosdó pereméről. Ott üldögélve látom meg a kézfejem vénájába tett kanül kupakját, amit a nővér már nagyon keresett. (Másnap délben még ugyanott fog heverni.)
Az elemi higiénét az alkoholos kendő szolgáltatja, a biztonságot meg az, ha résen vagyok: meg kell értetni a nővérrel, szorosan az ágy mellé gurítsa a széket, a lábtartót ne csapja le, mert úgy nem tudok az ép lábbal közel lépni az ülőkéhez. Ha meg hátul nem tartja, a leüléstől kigurul alólam. Útitársaim könyveket hoznak, 9 körül búcsúznak, reggel Cuzcóba indulnak. Viszik az összes holmim. Magamra maradok a hullámokban rám törő fájdalommal. Ráz a hideg, jön a görcs. A csoport legfőbb gondja eddigre már a hasmenés lett, nekem is – de a tolószék a falnál, így megpróbálom elfojtani a kínt. Éjfélig a gipsz alatti lüktetésre figyelek.
2. NAP Hajnalban nem bírom tovább fájdalomcsillapító nélkül, de hol egy nővér? Az ágy fejénél lévő telefonkagyló süket. Minden neszre reagálok: szenyorita! Fél 6-kor valaki meghallja: két ampulla folyadékot nyom a kanülbe. Kínjaimat tetézi férjem sms-e: most rögtön ideutazna. Fél 7-kor a nővér a székletszámról érdeklődik (kettővel megúsztam). A 140-es vérnyomást a végzős orvostanhallgató magasnak találja, bár magyarázatnak megteszi, hogy éjjel alig aludtam. 9:30 – megtudom, hogy megy itt a mosdás! Nagydarab nővér nylonkötényben műanyag flakont hoz, félig langyos vízzel. Elmutogatja, üljek a vécére, ezt zutty, a lábam közé.
A vécé melletti csapból hideg, a folyosói mosdóból olykor langyos víz jön, ott mosok fogat.
Biztosítóm üzen: jóváhagyták az azonnali műtétet. Az ágyamat igazító nővér ráhúzza a gipszelt lábfejemre a három takarót. Csillagokat látok.
Jön LL, CT-t rendel. – Éjjel nem találtam csengőt, fájdalomcsillapító kellett volna – mondom. Örül kínjaim hírének, mert kórosnak vélte, hogy nem üvöltöttem. – Neuropátiás a lába, hogy szó nélkül tűrte a lábfeje visszacsavarását? Jó tudni, hogy érzékeli a fájdalmat! – közli. Megígéri, hoz kölcsönbe angol-spanyol szótárt.
A CT után a hűvös előtérben felejtenek. Délután különszobába visznek. Tévé, bőrgarnitúra. Ágyam elgurul, amint ráülök. Beszorítom a fotel és az éjjeliszekrény közé. Nincs kerekesszék, járókeret. Fogom a műanyag széket, gipszes lábam az ülőkére téve lépkedek. 6-8 apró lépés a fürdőig. Kiizzadva rogyok vissza az ágyba, eszemben sincs elmenni az ablakig. A hangok alapján forgalmas tér lehet odakinn. Az ablak üveglamellái nyitva, segítség kell a bezáráshoz. Meg a lámpagyújtás-oltáshoz, mert az ágy fejénél nincs kapcsoló. De van nővérhívó!
Fél 6-tól sötétedik. Csikar a hasam, a vacsorát nem kívánom. – Yo tengo dolor. Muy fuerte – kérnék fájdalomcsillapítót, de csak a hőmérős nővér jön. Éjjel petárdák durrognak. „Fiesta espanol” hallom az orvostól este.
3. NAP Nekem is fiesta, ünnep van, nyugtázom fél 5-kor, mert sikerült éjjel eltávolítanom az ágyra szerelt fém félgömb-rácsot. Ez tartotta a gipszem fölött a nehéz pokrócokat, ám a másik lábam is kalodába zárta. Korán kezdődik az élet. Guggolást mutatva érdeklődik a nővér, hányszor mentem ki. Nem hisz a fülének, hogy egyszer se. Megismétli, hangosabban – mert süket is vagyok, nem csak spanyolul nem értek. Tegnap neki adtak át a sürgősségin: nem lehet vele kommunikálni, egy kukkot se ért.
Aki ide betér, kopog – a szemetest ürítő, a lepedőt cserélő, a heparint, a paracetamolt, a teát, ételt hozó. Jönnek az sms-ek otthonról: újabb traumatológus sürgeti, mikor operálnak.
Dietetikus nővér kérdi, mit ennék. Legyen carne vagy pollo, fogyasztok-e tejet, tojást, gyümölcsöt.
Nagyon várom Lizardót. Mikor műt? Kérném, ragasszák át a kanült, lelóg a tenyeremre, kezet se tudok mosni! Végre délben megjön. Két oldalt ablakot nyit a gipszen. A boka belső, külső részén bevérzést lát, én csak sárgás foltot. Ebbe nem vághat szikével, súlyos fertőzést idézne elő. Minimum egy hét várakozás következik, mondja. Hétfőn jelentést ír a biztosítónak. Újra megígéri a szótárt, küld informatikust. Sötét bőrű nővér lázat mér, társa heparint ad. Bal vállam színe elriasztja, áttér a jobbra. – Vámpírok válltánca – viccelődik majd Lizardo. Délután üzen a csoport: látták a kondorokat.
A tévét kapcsolgatom: a Bridget Jones naplója után úti filmet, majd a Jézus Krisztus Szupersztárt nézem – spanyol felirattal. A hasmenés elleni 2 tablettából estére 1 lett.
4. NAP Itt hajnali 4, otthon már 11. Családom nyugtalan, semmi hír a műtétről. Kérik a biztosítót, vigyen haza.
Most nincs hányingerem a nyelv alá dugott hőmérőtől – rájövök, a kedves Margarita letörölte róla a fertőtlenítőszer sárgás, olajos ragacsát. Két nap után sebes a számszéle. Az egyik doktornő herpeszre gyanakszik. A továbbiakban amikor a lázmérőt a tartóüvegből kiemelve nyomnák a számba, majd elveszem, sokáig dörgölöm a zsebkendővel. Nagy szemekkel figyelnek, de máskor is csak lerázzák azt a 36,2-t. Margarita rákérdez a térdemen lévő mandulányi sebre. Látva közlekedésem, már érti, miért tiltakoztam az ágytál ellen. Hamarosan járókerettel tér vissza. Szereti ápolni a turistákat, mondja, több törődésre van szükségük, mert az otthonuktól távol vannak. A reggeles orvos fogja a fejét, megint elfelejtette a szótárt. Az „ablakvágáskor” alám potyogott gipsztörmelékben fekszem egy napja.
A biztosító munkatársa ír, orvosi információt várnak a szállításom szervezéséhez. Jókor bukkan fel Lizardo. Terve: hétfőn megnézi, lesz-e már vérömleny. Leszívja a szövetnedvet, pénteken megműt. Már menne, mikor beavatom, hogy a terve nem vág egybe a miénkkel, én hazamegyek. Ideges lesz. Súlyos kockázatot vállalok, ő semmit nem ír alá. Az én koromban ilyen traumával nem lehet utazni! Nem fejti ki, műtét után miért lenne kisebb a trombózisveszély. Az ajtóból szól vissza: reggelig ad időt a döntésre. Már nem érdekes, különleges (particular) páciense vagyok. Arra gondolok, haragját orvosi hiúságának megsértése magyarázza, az üzleti érdekek sérülése mellett. Úgy mondják, a klinikát az apja alapította.
5. NAP Nyugtalan alvás után, korán kezdődik legnehezebb napom. Magas forgalmam miatt korlátozni fogják a SIM kártya használatát, értesít a T-Mobile. Lányom arról ír, LL hozzájárulása nélkül, nem indíthatják a hazaszállítást. Amíg működik a telefonom, megírom a biztosítónak, itt nem történik velem semmi. Derül a hajnal: az ügyfélszolgálaton megértették a helyzetemet, az orvos hozzájárulását pótolhatja a biztosító szakértője.
Kövér nővér ujjával fogait, ínyét dörzsölgeti, szinte vicsorít, közben kiabálva kérdezget. Ha némán adná elő, akkor is bólintanék, szoktam fogat mosni.
Délre LL kifújta dühét. Ígéri, javaslatot ír az űrlapra. Könyveim nézegeti, Agatha Christiet ő is szereti, a Rejtő borítóján jót mulat – egy csontváz jobb lábfeje látszik! Margarita szalad, üljek át a székbe, a limai konzul keres. A pulthoz gurít. Az ügyeletes mutatja a dossziém, benne a biztosító űrlapja. Kérdi, mikor utazom. Mellette az informatikus. Margarita gyorsan kezébe nyomja a telefonom. Amint megvan az internet-kapcsolat, dőlnek a mailek.
Véreset fújok a zsebkendőbe – talán a heparin miatt.
6. NAP Üzenettel jön egy doktornő: LL még nem látta az űrlapot. A lábamra mutat, mióta van így, kérdi. A 6 napot hallva, felszisszen: „az sok, tán fertőzés indult meg. Miért nem megy haza?” Ma van először hőemelkedésem (37,6) – nyugi, írják otthonról, nem nyílt törésnél semmi nem fertőződhet! A szepszis magas lázzal jár. Egy Gábriel nevű orvostól megtudom, papírjaim együtt vannak, LL távollétében majd ő kitölti, elküldi.
Este 6-kor megjön Lizardo. Úgy dönt, felkészít az utazásra: felvágja a gipszet, a bőrbe tapadt gézt letekeri. Majd két kézzel forgatva, tengelybe húzná lábfejem. Visszafojtom az üvöltést, LL kienged egy „caramba” káromkodást. Gábriel kesztyű nélkül nyúl a lábamhoz, mert LL rámordult, leesnek a steril gézlapok, ha nem tartja. Némelyik ráncosan tapad a bőrre, a gyűrődés nagy kínt fog okozni a szoros gipsz alatt, mégse szólok, félek Gábriel nem steril kezétől. Ájulás kerülget a fájdalomtól. 19:33 – megnyomom a nővérhívót. 3, majd 9 perc múlva újra, mert „ölném” a fájdalmam, de 8 után is csak a biztonsági őr kukkant be, meg a teás nővér, aki nem adhat gyógyszert. Két óra elteltével kapok 3 paracetamolt.
7. NAP Hajnali fél 2-kor nyugtázom, nem fáj a lábam. Olvasom a maileket: ha 24 órán belül nem vagyok otthon, repülőre ül, s hazavisz, fenyeget a férjem. Lányom kiborult, Lizardótól nem jött vissza a 2 oldalas kérdőív, így a biztosító nem tud repülőjegyet foglalni. Fél 6-kor az éjszakástól kérek fájdalomcsillapítót, ennek híre lassan ér el a szakápolóig. Igazgatják a takaróm, mutatom mennyi gipszpor, jódnyom maradt az ágyban. A diétásnak mondom, nincs étvágyam, pici adagot küldjön.
11 előtt jön Gábriel. Erősködik, ő mindent elküldött, vagy akart, korrigál kacarászva, mert hallja az irodán, a papír beakadt a faxba. Kérem, hozza ide a kitöltött lapokat, a telefonnal lefotózom. Bólogat, érti, a késlekedés nagy csúszást jelent nekem. – Don’t worry – lapogatja a vállam. Ha tudnék, elugranék előle. Húsz perccel később üzenet otthonról, az űrlap második oldala most érkezett. Ott az aláírás, indulhat a hivatalos szervezés. Megtudom, a nagykövet érdeklődött, ez gyorsíthatta fel a papírmunkát. A délutáni telefonhívást kihagynám, oly fáradt vagyok a hajnali ébredés után. De María lelkesen ismételgeti: Hungría. Mire végül kigurít, a vonal megszakad. A kudarc miatt eldönti, kell az ágyam mellé telefon. Így percek múlva az informatikus beszereli a készüléket. Jöhet a „skype”. Délutáni hír: orvos-kísérőm pénteken indul Pestről.
8. NAP Erős szél volt az éjjel, kétóránként felébredtem. 5-kor kezdem a napot. Az éjjel jött sms-ben az áll, a légitársaságok orvosai 72 óra alatt döntenek a szállítás módjáról. Az első skype-hívástól várom a megnyugtatást, hogy mégis előbb döntenek.
Kék formaruhás cselédkönyves kérdi, hogy telt az éjszaka, fáj-e a lábam, vagy más (a gyomromra nem panaszkodom, nehogy ő is szellentő kapszulát adjon rá). A takarítót kérem, nyissa ki a lamellákat. A villany még mindig ég. Olykor teljes díszfényben telik az éjszaka, mert az utolsó betérő nem oltja le. 10-kor a diétásnak dicsérem a csirke-burgert, csak túl száraz. Nem hozhat majonézt, ez klinikai előírás.
Fél 12-kor a biztosító munkatársa hív, holnap este Limába ér a magyar doktornő, engem is odaszállítanak, hétfő estig hotelban leszünk. Mit csinálok 3 napig járókeret, kapaszkodó, vénás fájdalomcsillapítás, orvos-nővér szolgálat nélkül? Írok haza, győzzék meg az ügyintézőt, ez így nem jó! Gyors válasz: rendben, csak hétfőn jön értem a katonai mentőgép.
A sziesztázásból a heparin riaszt fel – szúrás még nem fájt így. Két bézs-színű tablettát hoz a nővér – fájdalom, infekció ellen.
9. NAP Éjszaka nem találok olyan helyzetet, melyben ne kínozna a lábam. Kezd fájni a bal bokám, a járókára nehezedő kezeimben a nyeregízület. A tenyeremen hólyagok. Egy klinikai főnök, mellén tenyérnyi kokárda, érdeklődik, honnan jöttem, hogy vagyok, milyen a koszt? Mindent dicsérek, az orvosi ellátást is! Tolmácsa megígéri: küldenek angol-spanyol szótárt.
Katonazenekar próbál az ablak alatt. Most igazán ki kellene nézni, de fáradt vagyok! Szunyókálnék, társaim üzenete ébreszt: a Titicaca tónál találkoztak egy magyar párral, ma bejönnek (ám ez elmaradt, ahogy az idegenvezető Maribel megígért látogatása is).
10:32 – nagyon fáj a belső bokámnál, egyre jobban lüktet a vádlimnál, most főleg ott szorít a gipsz. Lizardo kibontja, de nem tudja leemelni a lefűrészelt gipsztetőt. A repülőn mit csináltam volna bedagadó lábammal? A feszítés is fáj. A géz alatt hatalmas hólyag. „A szövetekben megindult a károsodás. Erről beszéltem!” Tényleg emlegette, mint jövőbeli esélyt, mikor még semmi nem látszott!
Felszúrja a bokától-vádliig nyúló blisztert. Halványsárga nedv csorog – párnát, lepedőt, matracot átáztatva. LL összegzése „a műtétig heteket kell várni!” Ezúttal nem csavargatja a lábfejem, de a legkisebb mozgatás is fáj. A segédnővérek kesztyű nélkül cserélik a véres huzatot, undorral nézik, a párna is átázott. Másikat nem hoznak a lábam alá.
A paracetamol késő délután ér hozzám. Hív az utazásszervező Jorge: a legjobb perui csokit, a híres marcipánt itt gyártják, küldjek valakit a mintaboltba. 15:15 – LL orvost küld, vegye le a gipsztetőt, szellőzzön a lábam. Kérem, várjon, míg a mosdóba megyek. Inkább majd visszajön, ám többé nem látom!
Elmaradt az esti fájdalomcsillapító, próbálok álomba menekülni. 10 után, halkan kopogva új orvos érkezik. Chilei, szeret itt, a 2 emelet 20-20 szobájában, sokféle beteget lát. Ma van két súlyos esete. Megkérdi, miért nem műtöttek még. Kérdeném én is! Ma rózsaszín tablettát hoznak. Az alvás nem megy. Másfél hete csak háton fekszem.
10. NAP 4-től vívódom, kezdjem-e a napot. 5-kor kikászálódom tisztálkodni, de elkéstem. Amint kapcsolom a villanyt az ajtónál, nagy lendülettel benyit egy nővér. Ha nem tenném le gipszes lábam, felbuknék. 8-kor ismerős hetedéves, megnézi, mozognak-e lábujjaim. Megszorítja a nagyujjat, figyeli, hogy fehéredik el, mint tér vissza színe. A reggelizés is kimerít. Aludnék, de várom a magyar orvost. Fél 10 körül befut a Europe Assistance képviselőjével. A neonatológus-mentős doktornő hamar felméri, nincs tennivalója körülöttem, így Arequipában néz körül ma, holnap elmegy a Colca kanyonba. Margarita jön búcsúzni.
Érzelmes dallam árad a PerúTV-ből (ünnepi gála, Gran Teatro Nacional). Átszellemülten mondja a karmester is a kórus szövegét.
Egyre jobban fáj a lábam, pihegek, mint a vajúdók. Végül megnyomom a hívót. Háromszor is. Rekord: 20 perc múlva kérdik, mi van. Analgésico por favor. No puedo esperar” – ezt egy filmből tanultam. Nem tudok várni! Hamar hoz a nővér 1 paracetamolt, 2 bézs antibiotikumot.
11. NAP A szer egy óra múlva se hat. Mintha baltával hasogatnák a csontom. A segédnővér nem adhat gyógyszert. Jön a vérnyomásmérés. A nővér kínlódik: a mandzsettába beakad a gumicső, a doboz lecsúszik az ágyról, nem hallja, mikor jelez a mérő. Fél 7 óta lélekharang szól. A közelben egy baba sír. A csoportom lassan Párizsba ér.
A déli kisdoktor kék céduláról olvassa, holnap távozom. Kérdi, mi fáj és hol. Az otthoniak már tudják, kedden éjjel érek Pestre.
Sötétedéskor szunyókálnék, de ma igen korán kezd fájni a lábam. Nővérke sárga színű vattával törli a hőmérőm. Rájövök, mások szájba vett hőmérőjét is evvel törölte. Hogy is van itt a higiénia? Mennyit emlegette LL a kórházi fertőzés lehetőségét!
Az ablakon dől be a zene, legyen inkább tévézés – most van a Copa America döntő: Uruguay-Paraguay 3: 0. 17:30 Ceremonia de Reinauguracion del Estadio Nacional – élőben közvetíti a TVPerú – ütősök foci mezben ugrálnak, meccset imitálnak. Este fehér antibiotikumot kapok a paracetamol mellé. Újabb orvos kérdi, hánykor indulok? Tippelek, 11-12 között. Családom úgy tudja, a mentőgép 13:30-kor száll fel innen. Zavar a lámpa, csöngetek – először és utoljára veszem igénybe a segítséget kényelmi szempontból.
12. (AZ UTOLSÓ) NAP Hajnali 1-kor ébredek. 4 tájban elkezdődik életem egyik leghosszabb napja. Fél 8 előtt megérkezik Lizardo. Megtisztítja a hólyag környékét. Szépen javul a bőr, közli, 2-3 napon belül lehet műteni. Majd kézfogás nélkül távozik. Üdítő ellentét: a konyhás kislány jó egészséget, gyors gyógyulást kíván. Nekilátok öltözködni. 10:10-kor befut a magyar doktornő a biztosító helyi képviselőjével, aki begyűjti az orvosi papírokat, segít dollárra váltani az első nap levont solt, amit a biztosítóm garanciavállalása miatt most visszaadtak.
AeroMed uniformisban három férfi (orvos, ápoló, szervező) lép be. Felszerelésüket a sarokba állítják, elmennek levegőzni. Távollétükben több kórházi dolgozó gyűlik össze a szobában. Egy doktornő beletúr az Aeromed-iratokba. Talál egy limai számot, hívja a főnököt, vezényelje már vissza a mentősöket. Ezalatt kísérőm közli: a repülőn végig feküdnöm kell, katéterrel a 12 órás járaton. Azt ugyan nem, vetem ellen, ki fogok ugrálni, ha kell.
A mentőcsapat 2 után toppan be. A csokoládé-mintaboltban és egy pékségben vásároltak be – egy hétre elég zsömlét visznek a családnak. A reptérig tíz perc az út. Bekúszunk a II. világháborús amerikai Piper Cheyenne gépbe, a két pilóta mögé. Fél 6-ra érünk Limába. Mentő visz a szolgálati bejárathoz. Fegyveresek vizsgálják át az autót, a mentősök táskáit. A két ifjabb mentős ölbe kap. A meredek hátsó lépcsőn így biztonságosabb, mint a függőlegesre állított hordágyon, mondják. Csak egyszer tartanak pihenőt. Erősek, és kellően rugalmasak, hiszen a nemzetközi protokoll a fektetéses szállítást és utazást írja elő. Az utastér végében 9 leborított ülés fölé épített állványzat jelenti az ágyam. Köré függöny húzható, hogy a többi utas ne zavarja a privát szférám, vagy a gipszem látványa őket. Vécére megyek. Felhúzom magam az ágyra, Amszterdamig ott is maradok. Inkább nem kérek enni, inni, ne kelljen a szabályok megsértésére késztetnem kísérőmet, a gép személyzetét. Nem engedik beszállni az utasokat, míg akkurátusan le nem szíjaztak a keskeny priccsen. Egy lámpa sincs a fejem fölött, amúgy is a könyvborítóra esne a fény. Alvásba menekülök már 10 előtt. Kipihenten ébredek fél 7-kor (Európában délután fél 2 van).
Az érkezés „európai” – a széksorok között karfa nélküli, alacsony széket gurítanak az ágy alá. Rám bízzák, hogyan biztonságos lemásznom. Eltolnak a bejárathoz. Lift visz a betonra, a mentőig. A kórházépületben szobát kapok. Holland orvos jön, kérek-e levest, teát. A kiszáradás ellen, ilyen sorrendben kérem. Olvasok, elszalad 2 óra. A doktornő még nincs, a mentősök sürgetnek. A vécéből kifelé jövet az ajtó erős rugója hátralök, becsúszom a mosdó alá, gipszes lábbal előre. Fájdalmamnál nagyobb a mentősök ijedtsége. A beszállás olajozott, de a 9 ülés fölé épített fekvőhely ezen a járaton még kényelmetlenebb. A csomagtartó oly közel, hogy felülni se lehet. Kísérőmtől az elcsúszás miatt most első ízben kérek gyógyszert. Orvosi táskája csak egy kis tárca, két dobozzal: az egyikben rágó-, a másikban lenyelhető tabletta – fájdalom, láz esetére.
A leszállás sima, Ferihegyen is vár a mentő. Még éjfél előtt beérünk a kórházba. A felvételi pulttól a mentősök az osztályra visznek. A folyosóról visszaküld a nővér, a sürgősségin kell várni az ügyeletesre, aki még operál.
Megtudom, 8-ra ki vagyok írva műtétre, ám a felvételes orvos kétli, hogy ehhez a lábhoz hozzá lehetne nyúlni.
– Meg kell várni a bőr gyógyulását, de majd a főorvos megnézi, eldönti, mit lehet tenni ennyi késlekedés után!
– Mondja.
Fél 3, mire a négyágyas kórterembe érek. A kerekesszékből átülök az ágyra, járókeretet kérek. A nővér rendreutasít, hangjában ingerültség:
– Nem engedem vécére evvel a gipsszel! A járókeret a másik betegé. Vagy hozott magával?
– Több mint 30 órája úton vagyok. Csak három dolgot szeretnék: pisilni, kezet és fogat mosni.
– Mit képzel? Itt akar hangoskodni? – kiabálja az alvók, az operált betegek feje fölött. Utolsó érvem:
– Könnyebb magának is, ha nem használok ágytálat.
– Azt hiszi, eggyel több vagy kevesebb számít nekem? Különben azt csinál felőlem, amit akar, de járókeretet nem adok! – azzal be is nyomja alám az ágytálat.
A balesetet követő 14. nap hajnalán a kézmosást megoldom az alkoholos zselémmel. A fogmosás elmarad. Jó darabig nem jön álom a szememre. Végre itthon vagyok.
