Új-Mexikó egykori kormányzójának a republikánus elnökjelöltségért folytatott harcát jól jellemzi, hogy saját államán kívül sehol sem ismerik fel. Ám ez talán mától megváltozik: tegnap, lapzárta után egy sajtótájékoztatón hivatalosan is bejelentette, hogy a Libertariánus Párt színeiben indul a 2012-es elnökválasztáson – és ez jóval nagyobb médianyilvánosságot biztosíthat neki, mint amit az elmúlt hónapokban kapott.

Persze ez utóbbit nem nehéz túlszárnyalni: az elnökjelölt-aspiránsok 17 eddigi vitája közül 15-re meg sem hívták, hiába érte el a feltételül szabott kétszázalékos országos támogatottságot. A mélyen csalódott Johnson szerint semmi oka nem volt annak, hogy még csak „oda se engedjék az asztalhoz”, és a sajtóban megszólaló elemzők szerint sem volt egyértelmű, hogy ő lesz az egyik „esélytelen” jelölt.

Korábbi munkája fényében valóban nem kellett volna így lennie.

Igazi amerikai sztori az egyszemélyes „ezermester” vállalkozásból több mint ezer főt foglalkoztató építészeti kivitelező céget felépítő Johnson története, akinek édesapja autógumikat árult. Új-Mexikó kormányzójának 1994-ben választották meg (1995 és 2003 között töltötte be a posztot, harmadszorra nem jelöltethette magát), olyan időszakban, amikor az államban kétszer annyi, a demokraták színeiben regisztrált szavazó lakott, mint republikánus.

Az 58 éves, kétgyermekes Johnson mindvégig kitartott elvei mellett: csökkentette az állami kiadásokat, adót csökkentett, dolgozott a marihuána és a könnyűdrogok legalizálásáért, de mindenekelőtt megakadályozta, hogy az állam túlterjeszkedjen. Ennek érdekében 750 törvényjavaslatot vétózott meg, demokraták és republikánusok előterjesztéseit egyaránt, amiért meg is kapta a „Vétó kormányzó” becenevet. Szerinte a magánszféra a legjobb gazda az egészségügytől az oktatáson át szinte minden téren.

Egymilliárd dolláros költségvetési többlettel adta át az államot utódjának. Ha amerikai elnök lenne, programja szerint 43 százalékkal csökkentené a szövetségi állam kiadásait, és ezzel rendbe is tenné a költségvetést. Megszüntetné az oktatási minisztériumot és az adóhatóságot, a jövedelmek helyett pedig a fogyasztást adóztatná, mert szerinte „az úgy igazságos”. Az iraki és az afganisztáni háborút mindvégig ellenezte, csökkentené a hadikiadásokat.

Minél kevesebb adó, minél kevesebb állam – ezt vallják a libertariánusok, de a Republikánus Pártban nagy befolyást szerzett teadélutánosok is, ezek alapján tehát Johnson akár a kedvencük is lehetne. Vannak azonban az ő szempontjukból problémás részek is: az egykori kormányzó támogatja a homoszexuálisok jogát a házasságra, ellenzi az abortusztilalmat, és az illegális bevándorlás kérdését nem a határra felhúzott kerítéssel, hanem a legális státusz felé vezető út megnyitásával oldaná meg.

A droghasználat ellen inkább az ártalomcsökkentéssel, mint börtönnel harcolna – ami szerinte nemcsak emberibb, hanem olcsóbb is. A marihuánát pedig legalizálná: évekig használta fájdalomcsillapításra egy sportsérülés után, és rájött, hogy „nem nagy ügy”. Alkoholt, koffeint és drogokat nem használ már huszonéves kora óta, mert akkor rájött, hogy rontják a sportteljesítményét: triatlonozik, versenyszerűen kerékpározik, megmászta a Mount Everestet és még három kontinens legmagasabb csúcsát, és siklóernyőzik is.

Az is hozzájárulhatott, hogy gyakorlatilag kiesett a republikánus versenyből, hogy a kampányáról tudósító újságírók szerint Johnson nem képes mellébeszélni. Halkan, majdhogynem visszafogottan beszél, „mint aki fél, hogy rabolja a hallgatóság idejét” – írja a The Economist munkatársa. És mindig őszinte: az amerikai GQ magazinban megjelent portré felidéz egy alkalmat, amikor New Hampshire-ben, egy kampányrendezvényen Johnson azzal köszönt el a támogatóitól: „Ti vagytok a legjobb szavazók!” Valaki visszakérdezett: ugye, hamarosan Michiganben is pontosan ugyanezt fogja mondani? „Á, dehogy, azok a legrosszabbak” – válaszolta Johnson faarccal.