Mi közünk van nekünk ehhez? Sok. Mindkét ország katonai szövetségesünk, s az EU előtt álló sorskérdések egyike, hogy Törökországmikor és milyen feltételekkel léphet be az unióba, ha egyáltalán. Törökország speciel akkor is a szövetségesünk volt, amikor 1915–1917-ben az örményeket irtották (mellesleg Németország tudtával és hallgatólagos beleegyezésével). Ettől függetlenül is, aki az örmények lemészárlásának tengernyi iszonyatából bármiről hallott már, ha csak, mondjuk, az elevenen elégetett több ezer kisgyerekről, azt nem hagyhatja hidegen ez az ügy.

Az örmény holokauszt lyoni emlékműve, amely a felirat szerint másfél millió áldozat emlékének tiszteleg

Az örmény népirtást fedező csönd Hitlert is inspirálta. 1939 augusztusában azzal küldte halálfejes alakulatait Lengyelországba kiirtani minden útjukba kerülő lengyelt, hogy „Ki beszél ma már az örmények megsemmisítéséről?” Minden népirtás, minden tiltás és elhallgatás összefügg egymással. Mindig rólunk szól a mese. Az alapkérdések mindig ugyanazok.

Én ugyan nagyon nem értek egyet a francia törvényhozók tegnapi döntésével, de azzal nagyon egyetértek, hogy minden népirtást ugyanúgy kezeljenek. A zsidó holokausztot több szempontból indokolt megkülönböztetni más népirtásoktól, de a tagadásának megítélése szempontjából nem. Ha nagyszabású történelmi bűntények tagadására nem alkalmazzuk ugyanazokat a normákat, akkor fellépésünk nem egyetemes normákról, hanem csoportérdekekről szól. Nem az emberről, hanem egy-egy kiválasztott népről, és így nem is lehet egyetemes érvényű. Ezzel a bűntagadás bűnét is lefokozzuk, s fellépésünk morális alapját is föllazítjuk.

Példázatos az az elszántság, amellyel a francia törvényhozás ellenállt a gazdasági érdekeltségeikkel zsaroló török kormánynak. (Kérdés, hogy a szenátus is ellenáll-e, s persze tudom én, hogy összefügg ez a török EU-tagsághoz való francia viszonyulással. De akkor is.)

Ez az ellenállás azonban a lehető legrosszabb formában fejeződött ki. Állami történelemhamisítás ellen magánemberek üldözésével, szólásszabadságuk korlátozásával fellépni nem lehet. Minden ember elidegeníthetetlen joga, hogy a történelem bármely részletéről bármilyen megvetésre méltó nézetet hangoztasson, amíg át nem lépi az uszítás határát. Nem lehet egyszerre büntetni azokat, akik a hivatalos francia állásponttal ellenkező nézeteket vallanak az örmény népirtásról, s megkövetelni, hogy Törökország ne büntesse azokat, akik a hivatalos török állásponttal ellenkező nézeteket vallanak róla.

Nem a mártírjainkat gyalázó magánemberekből kell minimártírokat gyártani, hanem a gyalázatos történelmi hazugságokat hivatalossá, tananyaggá, pláne kötelezővé tevő, olykor jogi következményeikkel (például a Benes-dekrétumokkal) együtt őrző államok ellen kell fellépni a demokratikus nemzetközi közösség normáival és erejével. Ez az erő minden ellenkező híreszteléssel szemben létezik. Ha nem létezne, a törökök bátor européer Nobel-díjasa, Orhan Pamuk már sok éve börtönben ülne.